Írásterápia

Többszörösen is csapdába estem.

Kritikusaim egyrészt azt hányják a szememre, hogy notórius feljelentgető vagyok, ami nem igaz, de nehéz cáfolni, mert azt kéne bizonyítani, ami nem történt meg, vagy letagadni azt, ami megtörtént, de azzal önmagamat vádolnám, hogy nem teljesítettem a feljelentési kötelezettségemet olyan ügyekben, amelyekben azt törvény írja elő. Mások viszont azt kérik számon rajtam, hogy miért nem jelentettem (a szolgálati út betartásával) a főnökeimnek a problémákat ahelyett, hogy a nyilvánossághoz fordultam, és miért a laikus nagyközönséget szekálom, miért nem az illetékeseket, ami meg azt bizonyítja, hogy nem olvasták elég figyelmesen a bejegyzéseimet, és nyitott kapukat döngetnek, mert eddig is, és ezután is...

A másik, ravaszul kiókumlált csapdahelyzet az, amikor a hatóságokhoz fordulsz, és ha a személyes tapasztalataidról számolsz be, akkor azzal söpörnek le, hogy ez magánügy, fordulj inkább munkaügyi bírósághoz vagy az Atyaúristen Sóhivatalához; ha pedig egyértelműsíted hogy itt közügyről van szó, akkor azzal vágnak vissza, hogy Te ezt nem tudhatod, mert nem vagy hivatalban. Arról egy szó sem esik, hogy a „hivatalból” ők távolítottak el éppen azért, mert kinyitottad a szádat és rámutattál a törvénytelenségekre. Arról sem esik szó, hogy ha csak a saját jogsérelmedet akarnád önérdekből orvosolni, akkor is kötelesek lennének foglalkozni a dologgal. A honvédelmi miniszter urak (így többes, egész pontosan hármas számban) mégis megengedték maguknak a luxust, hogy ne is válaszoljanak a hozzájuk intézett bejelentésekre és panaszokra, holott a kivizsgálási és a válaszadási kötelezettséget a nemzetbiztonsági törvény (is) előírja nekik. És ez csak egy (pontosabban három) példa volt a több tucat közül.

A következő ilyen csapda, hogy itt egy olyan komplex ügyhalmazról van szó, aminek honvédelmi, nemzetbiztonsági, rendvédelmi, bűnügyi, jogi, pénzügyi, politikai, erkölcsi, nemzetközi és még számos más, egymással összefüggő aspektusa van, ezért bárki könnyűszerrel elháríthatja magától a felelősséget azzal, hogy „Ez nem az én asztalom!”. Az senkit sem zavar, hogy a vonatkozó törvények szerint kötelesek lennének az illetékesekhez továbbítani a beadványt akkor is, ha nem az ő asztaluk (de az). Senki sem gondolhatja komolyan, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok nem illetékesek nemzetbiztonsági (hírszerzési és elhárítási) ügyekben, vagy a Nemzeti Biztonsági Felügyelet lepasszolhatná az információvédelem ügyeit a BM Személyügyi Helyettes Államtitkárság Titkárságvezetőjének kivizsgálásra és véleményezésre, amikor éppen egyes belügyminisztériumi szervek titokvédelmi hiányosságairól van szó (csak a példa kedvéért).

A negyedik csapda, hogy hiába rendelkezel nagyon magas helyről, a Köztársasági Elnök Hivatalától (KEH) fejléces, pecsétes, aláírt biztatással arról, hogy tegyél végre feljelentést nemcsak a Legfőbb Ügyészségen, hanem a NATO Biztonsági Hivatalánál is (ami egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a KEH sem fűz nagy reményeket Polt Péter szakmai kvalitásaihoz és erkölcsi korrektségéhez), nem sokra mész vele. A Szövetség ugyanis csak a tagállamok hivatalos szervei, elsősorban a katonai képviselet útján közelíthető meg, és a HM, illetve a Magyar Honvédség érintett szolgálatai, miniszterektől kezdve a (volt) vezérkarfőnökön át a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat főigazgatójáig makacsul elzárkóznak mindenfajta kötelességük teljesítése elől. Keresztbe tesznek, ahol tudnak. Sebaj, talán majd a mostani vezérkarfőnök, aki nemsokára nem a miniszter közvetlen alantasa, hanem önálló hatáskörrel rendelkező „parancsnok” lesz, nem keresztbe tesz, hanem hosszába.

Azt is mondják, sőt követelik, hogy ismerjem be, én sem tudok mindent – és mit tehetnék (mivel nem vagyok mindenható), készséggel be is ismerem, hogy nem tudok mindent, és már bele is estem a csapdába. Ha nem tudok mindent – gömbölyítik tovább az érvelés fonalát –  akkor miért nem ismerem be, annak lehetőségét, hogy rosszul látom a dolgokat? Miért prejudikálok? Miért vádaskodok? Kedveseim, nemzetbiztonsági ügyekben az illetékes szolgálatokat nem az ártatlanság vélelme, hanem az officialitás elve kötelezi, éspedig arra, hogy az ország létfontosságú érdekeit veszélyeztető helyzet, az ártó szándékú (és leplezett) fenyegetés valódiságának már a halvány lehetősége esetén is hivatalból beindítsa az elhárítás gépezetét a potenciális kockázati források felderítése, azonosítása és „semlegesítése” céljából. Ez a dolga. Közönséges bűncselekmények esetében valóban ki kell zárni a bizalmatlanságból fakadó (vagyis megalapozatlan) gyanúsítást, nemzetbiztonsági ügyekben viszont a naiv gyanútlanságra alapozott bizalmat, vagyis a felelőtlen, indokolatlan, okkal megkérdőjelezhető, vaksi jóhiszeműséget kell kizárni.

 Hatodszor: Az sem piskóta, amikor leügynöközik az embert, megvádolják, hogy ő szolgál orosz, kínai, izraeli érdekeket (ezt meg vajon honnan szedték?), szükségtelenül botrányt kelt az országon belül és kívül, felhívja a NATO figyelmét ránk és ezzel ő okoz kárt az ország érdekeinek szándékosan vagy engedve a külső befolyásolásnak, aminek nem tud ellenállni, mert sértett bugyutaságában nem számol a következményekkel. Kedveseim, hallottatok a NATO AC/35 sorozatszámú információvédelmi szabályzatairól? Ha az NKE nemzetbiztonsági szakos vagy kollégiumi hallgatói vagytok, akkor lefogadom, hogy nem. Egyszer majd tartok egy on-line távoktatási tanfolyamot nektek azokról a kérdésekről, amelyekre a tanáraitok elmulasztották felhívni a figyelmeteket, de most elöljáróban elég legyen annyi, hogy ezt az egész hajcihőt csírájában el lehetett volna fojtani, ha már 2012-ben a NATO tudomására hozták volna azok, akiknek ez kötelessége lett volna. Szerintetek miért tűnt el a Nemzeti Biztonsági Felügyelet honlapjáról éppen ez a szabályzat, és éppen akkortájt, amikor az NBF a BM alárendeltségébe került? Most akkor ki az, aki sértett bugyutaságában nem számol a következményekkel?

A hetedik csapda, hogy ha közérthetően fogalmazol (úgy, hogy a Nemzeti Közveszélyes Egyetem Nemzetbiztonsági Intézetének oktatói is megértsék), akkor számon kérik rajtad, hogy milyen „gyakorlati” szakmai tapasztalatod van (mintha nem tudnák), ha pedig szakszerűen fogalmazol (amiből legalább a hallgatók tanulhatnának), akkor szemedre vetik, hogy rajtad kívül senki sem érti azt, amit mondasz, tehát alighanem rosszul látod a dolgokat, és ez is bizonyítja, hogy paranoid őrült és notórius feljelentgető vagy. Vagyis a kör bezárult.

Ugyanakkor, miközben a hátam mögött buzgón szapulnak, még senki hivatalos tényező nem merte a szemembe mondani, hogy „R. Úr, maga egy hülye, aki rémeket lát, ezért meg ezért.”. Inkább névtelen fenyegető levelet írnak, vagy  hazudoznak, vagy nem is válaszolnak, újabban már csak sunnyognak, letagadtatják magukat, tettetik a hülyét (néhányuknak ez egész jól megy), levegőnek néznek, vagy elbújnak egy elvarázsolt kastélyban. Az egyik közvetlenül megszólított és nyilvánosan legyávázott altábornagy úr (csak a példa kedvéért) még ahhoz is gyáva volt, hogy kikérje magának. Megbúvik a Miniszterelnökségen, ahol egy olyan szervezetet vezet, aminek a létrehozására a nemzetbiztonsági törvény semmilyen felhatalmazást nem adott. Ki tudja, miben mesterkedik éppen.

Képzeljétek, amikor a legeslegelső igazi feljelentésemet megtettem (gondolhatjátok, hogy ha 61 évig jól elvoltam mindenféle feljelentgetés nélkül, akkor 2012-ben is valami komoly dolognak kellett történnie, hogy rászánjam magam); szóval ennek az első feljelentésnek, aminek a történetét a Polt Péternek küldött nyílt levelem 13-16. pontjában is felelevenítettem, volt egy eseménynapló melléklete is, amiben a történéseket precízen (ahogy annak idején azon melegében papírra vetettem őket, részletesen, de a lényegre koncentrálva) leírtam, és szakszerű (ámde mégis személyes) értékelést, véleményt fűztem hozzájuk. Elemző-értékelő szakemberként tudom, hogy a tanúvallomások megbízhatóságát és ellenőrizhetőségét ez a módszer jelentősen növelheti. És képzeljétek, mi történt: a teljes anyagot, a 112 melléklettel, köztük az eseménynaplóval egyetemben, az ügyészség kiadta azoknak, akiket bemószeroltam, az összes esetleírással és a résztvevőkre vonatkozó személyes megjegyzéseimmel, véleményemmel együtt. Hadd tüntessék el a bizonyítékokat, hadd dolgozzanak ki hatékony védekezést, és hadd álljanak bosszút rajtam.

Mondtam is (írtam is) a haragos panaszomban (amiről tudtam, hogy falra hányt borsó, hiszen a határozatot még az előtt végrehajtották, hogy megpanaszolhattam volna), annak is a sokadik pontjában: „Amikor leadtam az anyagot, felhívtam az ügyész úr figyelmét arra, hogy az eseménynaplóban igyekeztem formailag is elkülöníteni a normál betűtípussal szedett tényeket a dőlt betűvel kiemelt véleményektől. Egyszerűen nem tudok napirendre térni afelett, hogy az ügyészség a szubjektív megjegyzéseimet, másokra (harmadik személyekre) vonatkozó véleményemet is szemrebbenés nélkül kiadta Szarka Gábornak. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy minden, amit az ügyészség rendelkezésére bocsátok, egyszer valamikor potenciálisan felhasználásra kerülhet az eljárás során. De csak elkülönítve a lényeget a lényegtelentől, mindent a maga helyén és a maga idejében, a nyomozás taktikai terve szerint, és mindenkinek csak a rá vonatkozó mértékben (mondjuk egy szembesítéskor). Ismét sérült az egyenlő bánásmód elve. Én miért nem kaptam P. úr személyes feljegyzéseiből egy példányt? Talán mert ő nem működik együtt olyan jóhiszeműen az ügyészséggel, mint én? Jobban szereti a barátján keresztül belülről és már jó előre befolyásolni az eljárást, amikor érzi, hogy szorul körülötte a hurok?

Vajon mit szól Kovács altábornagy úr ahhoz, hogy a KNBSZ-nél vele folytatott március 23-i megbeszélésről készített részletes feljegyzésemet és a hozzá fűzött kommentárjaimat, beleértve a Nemzeti Biztonsági Felügyelettel folytatott levelezésemet is, az ügyészség kiadta Szarka Gábornak? Ismételten hangsúlyozom: aminek a megismerésére az ügyészség jogosult, abban Szarka Gábor illetéktelen lehet. Itt egy olyan bonyolult ügyről van szó, amelyben még egyáltalán nem dőlt el, hogy kik között és milyen érdekellentétek lesznek. Az ügyészség gondatlanul egyoldalú előnyökhöz juttatott egy bizonyos személyi kört.”. Eddig az idézet a falra hányt borsóból.

Ti tudjátok, mi az az írásterápia?

A következő bejegyzésektől kezdve mint egyfajta modern Mikes Kelemen, a nemzetbiztonsági szakmai körökből száműzetésbe taszajtott pozícióból, nem a Márvány-tenger partjáról, hanem innen Budapestről, nem a fiktív P.E. grófnéhoz intézve, hanem különböző valóságos címzetteknek szánt, nyílt levél műfajban kiizzadott irodalmi alkotásokban folytatom azt, amit elkezdtem. Mikes Kelemen 207 fiktív levéllel írta be magát a magyar irodalom történetébe: legalább annyi, egy csöppet sem fiktív nyílt levelet vagy blogbejegyzést én is áldozhatok a történelmi hűség oltárán. Tekintsétek ezt egyfajta önként vállalt, írásterápiás elvonó kúrának. Egyben lehetőséget adok az érintetteknek is., hogy szintén nyílt válaszlevelekben, a személyazonosságukat vállalva reagáljanak, és ezzel ők is „megtisztulva” járuljanak hozzá azon problémák és konfliktusok megoldásához, amelyek honvédelmi, nemzetbiztonsági, rendvédelmi, bűnügyi, jogi, pénzügyi, politikai, erkölcsi, nemzetközi és még számos más, egymással összefüggő érdekek bölcs összehangolását feltételezik. Persze nem számítok arra, hogy élnek az alkalommal. Annyira naiv balfácán azért nem vagyok, még ha Naiv Balfácán is vagyok.