A puding próbája az evés (Dámajáték - kilencedik rész)

Folytassuk a belügyminiszterünk 2016. októberi látogatásáról szóló közlemény boncolgatását!

„Pintér Sándor kedden az amerikai külügyminisztérium nemzetközi kábítószer-kereskedelemért és rendészeti kérdésekért felelős miniszterhelyettesével, William Brownfielddel, valamint a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) igazgatójával, James Comey-val találkozik.” – zárul a tudósítás (MTI, kormany.hu, 2016. október 4.).

Jogos a kérdés, hogy vajon miről tárgyalhatott belügyminiszterünk az amerikai külügyminisztérium nemzetközi kábítószer-kereskedelemmel (és rendészeti kérdésekkel) foglalkozó miniszterhelyettesével? Lehetséges volna, hogy a miniszterhelyettes nem hozta szóba a kábítószer-kereskedelem elősegítéséért (is) körözött Pharaon ügyét? Vagy a szintén Pharaon neve által fémjelzett pénzmosás elleni küzdelmet? Vagy a korábbi budapesti ügyvivő, Goodfriend által (is) ostorozott korrupciót? Ezek a határokon átnyúló jelenségek (és az ellenük való küzdelem nemzetközi együttműködési kérdései) a meglátogatott miniszterhelyettes által vezett hivatal (Bureau of International Narcotics and Law Inforcement Affairs, INL) feladatrendszerében kiemelt helyen szerepelnek, mint ahogy a magyar belügyminisztériuméban is.

Bár az MTI nem szólt róla részletesebben, minden bizonnyal tartalmas volt a James Comey, FBI-igazgatóval végrehajtott találkozás is. James Comey alighanem szóba hozta azt a korábbi véleményét, amit az amerikai Holokauszt Emlékmúzeum 2015. áprilisi avatóján elmondott beszédében hangoztatott, miszerint a zsidók elleni második világháborús népirtásban való magyar szerep elmismásolása (minden felelősségnek a német megszállókra hárításával) „ijesztő”. Pintér Sándor pedig – reméljük – csattanós választ adott a „vádakra”. Vagy ha erről nem is volt szó, Ghaith Pharaonról biztosan beszélgettek. Az eszmecsere során Pintér Sándornak volt (vagy lett volna) alkalma kifejteni, hogy szerinte az FBI („magatartásvonalából” ítélve) nem is akarja igazán elfogni Pharaont, és ő belügyminiszterként ezt az értékelését pont az előző nap – az amerikaiakkal való egyeztetés nélkül – meg is írta a szaúdi  nagykövetnek. Azt is kifogásolhatta (volna) Pintér Sándor az FBI igazgatójánál, hogy Pharaon Magyarországra küldésével éppen ők, az amerikaiak állítottak csapdát az Orbán-kormánynak. De mivel a belügyi együttműködés a két ország között „kiváló”, Pintér Sándor alighanem ennél sokkal „diplomatikusabban”, békülékenyebben, engesztelőbben fogalmazta meg a mondandóját. Talán még azt is megígérte, hogy mi változtatunk a „magatartásvonalunkon”.

Csakhogy a puding próbája az evés. Három hét se kellett hozzá, hogy Orbán Viktor nyilvánosan meghazudtolja a saját belügyminiszterét. Miniszterelnökünk ugyanis a magyar parlamentben – már Pintér Sándor Washingtonból történt hazaérkezése után (nyilván az ő „úti jelentésének” birtokában) – 2016. október 24-én, egyáltalán nem diplomatikusan kijelentette, hogy Pharaon körül egy amerikai titkosszolgálati játszma zajlik. Figyelmeztette a Pharaon-ügyben őt interpelláló képviselőt, hogy „vigyázzon, nehogy ő is részesévé váljon egy amerikai titkosszolgálati játszmának”. A 444.hu újságírója, Sarkadi Zsolt szerint „az a durva, hogy még az is lehet, hogy Orbánnak igaza van.  Ha így van, akkor az amerikaiak ravasz csapdát állítottak Orbánéknak. Tiborcz István pedig úgy lépett bele, mintha nem lenne holnap.” (Orbánék amerikai csapdába sétálhattak bele, amikor beengedték Pharaont Magyarországra. 444.hu, 2016. november 24.).

Folyamatban lévő titkosszolgálati „ügyek”, feldolgozások részleteit tilos nyilvánosságra hozni. Azzal, hogy miniszterelnökünk a parlament és az ország nyilvánossága előtt megvádolta az amerikaiakat egy ellene szervezett cselszövéssel, államtitkot sértett, és kárt okozott hazánk diplomáciai kapcsolatainak. Jobban tette volna, ha a saját nemzetbiztonsági szolgálatainál rendel el belső vizsgálatot annak megállapítására, hogy ki követett el gondatlan vagy szándékos szakmai hibát („hazaárulást”) azzal, hogy a közelébe engedte Pharaont anélkül, hogy a kapcsolatépítés – meglehetősen nyilvánvaló – súlyos kockázatait  feltárta volna.

Egy hírszerzési alapfokú („gyorstalpaló”) tansegédlet szerint (Christopher Felix: A Short Course in the Secret War, Madison Books, New York, 1992) „egy potenciális ellenség, ha aktív ellenségként kezelik, végső soron valóban aktív ellenséggé válik”, lásd a magyar kiadás (Christopher Felix: A titkos háború, Európa Könyvkiadó, 1993) 47. oldalát. Miért kell az Egyesült Államokat, hivatalosan legfőbb katonai szövetségesünket – amely többé-kevésbé joggal gyanakszik ránk – potenciális ellenségből aktív ellenségünkké „előléptetni”? Talán abban reménykedünk, hogy Washington kér elnézést, és beismeri, hogy ügynökein keresztül ő kezdeményezett titkos akciót Pharaon „tálalásával”? Az említett gyorstalpaló tansegédlet azt is leszögezi, hogy „Egy álcázott akció beismerése, legyen bár hallgatólagos, ellenséges cselekedetnek számít, és sohasem bölcs dolog ellenséges cselekedet végrehajtani, hacsak valakinek nem éppen az a szándéka, hogy kiélezzen egy konfliktust.” (57. o.). Vagyis az amerikai elvek szerint Washington még hallgatólagosan sem szívesen ismerné be, hogy Magyarország megbízhatatlanságáról egy „álcázott akció” eredményeképpen győződött meg, de akkor miért próbálja a kormányunk önbeteljesítő jóslat módjára kétségbeesetten provokálni legfőbb szövetségesünket a konfliktus kiélezésére? Talán azért, hogy utólag majd igazolni tudja, miért tekinti az Egyesült Államokat, Izraelt, a NATO-t és az EU-t, vagy éppen a saját civil szervezeteit, gondolkodó és tettre kész állampolgárait, még működő autonóm intézményeit ellenségnek (vesd össze: Lex CEU, Lex Civil), a keleti despotikus diktatúrákat pedig a példaképének (v. ö. Orbán Viktor 2014-es tusnádfürdői beszédével)  és stratégiai szövetségesének (v. ö. Orbán Viktor nyilatkozataival Li Keqiang, kínai miniszterelnök 2012-es és 2017-es magyarországi látogatása alkalmából).   

Hát igen. Megbuktunk a „Pharaon-teszten”. Senkinek se legyenek illuzói: a CIA és az FBI „röntgenszemüvegén” keresztül jól látszik, hogy a magyar Pharaon-ügy hátterében ott tüsténkednek azok a szabad szemmel „láthatatlan” szereplők, akik az orosz titkosszolgálatokat évtizedek óta kiszolgáló Ász (árnyék-titkosszolgálat) ügynökeiként korábban részesei voltak:

- a DOKFIG milliárdos nagyságrendű szélhámosságainak (erről korábbi bejegyzésekben már volt, és a későbbiekben lesz is még szó),

- a nemzetbiztonsági felsőoktatás lezüllesztésének,

- amerikai életeket veszélyeztető kiszivárogtatásoknak és más súlyos titoksértéseknek,

- a szövetségesek elleni kémkedésnek,

- a nemzetbiztonsági védelem elhanyagolásának,

- a titkosszolgálati eszközök bűnös célokra, anyagi haszonszerzésre irányuló alkalmazásának stb.

Ahhoz pedig még röntgenszemüveg sem kell, hogy az amerikaiak tisztában legyenek azzal, hogy mindez a magyar kormány tudtával, jóváhagyásával, védelmével és támogatásával zajlik, mert tökéletesen illeszkedik Budapest Amerika- és EU-ellenes kül- és biztonságpolitikai irányvonalához, egyes kormány- és „ellenzéki” körök csillapíthatatlan mohóságához, pénzéhségéhez, hatalomvágyához, elbizakodottságához és gátlástalanságához.   

Ennek nem lesz jó vége.  

Én előre szóltam. 2012 (!) májusában küldtem meg az alábbi sorokat néhány volt KFH-s kollégámnak, köztük három nyugalmazott altábornagy, volt főigazgatónak (egyikük magánbeszélgetésekben mindmáig hangoztatja, hogy minden cselekedetét az a célkitűzés vezérli, hogy a magyar katonai felderítés és hírszerzés érdekeit védje, ha kell, a BM-es elhárítással szemben is):

„Miben reménykedik Kovács (a KNBSZ – akkori – főigazgatója, jelenleg a Miniszterelnökség Nemzeti Információs Államtitkára)? Csak nem akar a hárombetűs amerikai szervezet ellen játszani? Annyira még nincs otthon a szakmában. Úgy akar bevonulni a történelembe, hogy ő döntötte meg azt a kormányt, amelyik megbízta, vagy ő alatta szűnt meg a katonai hírszerzés és olvadt be a BM-be, vagy ő ugrasztotta össze Magyarországot a Szövetséggel?

Tábornok Urak!

Valaki, aki tud beszélni Kováccsal a maga vagy egy testület (volt főigazgatók?, Koncz Márton díjasok?) nevében, győzze meg, hogy cselekednie kell. Esetleg Pásztor Pistin keresztül is meg lehet puhítani („Pásztor Pisti” akkor még a KNBSZ szakmai főigazgató-helyettese volt, aztán rövidesen az IH főigazgatója lett, most Amerikába készül, főkonzulnak vagy minek). Kovács egyébként tudja, hogy nagyon elszúrta, de hiúságból és makacsságból nem akarja beismerni. Ha kell, én szívesen bemegyek (veletek együtt), és tartok egy meggyőző kiselőadást, a bizonyítékok prezentálásával együtt a főigazgatónak és a két helyettesnek. Vagy csak nektek, bármikor. Vagy a miniszternek, de csak ha ő hív.

Olvassátok el a mellékleteket, és kezeljetek mindent diszkréten!” – zárult a tábornok uraknak címzett levelem 2012 májusában.

 Természetesen (?) egyetlen tábornok vagy ezredes sem érezte úgy, hogy valami tennivalója lenne az ügyben (pontosabban egy kivétel volt, de az a próbálkozás dugába dőlt). Senki sem szólt Kovácsnak, vagy ha igen, akkor csak azért, hogy tájékoztassa, „vigyázzon velem”, mert még mindig nem hagytam abba az „ugrálást”. De talán a közbelépés nem is a partvonalon kívülre szorult nyugdíjasok feladata lett volna. Akkor viszont kitől várhatnánk el, hogy megvédje az országot az olyan nemzetbiztonsági fenyegetésektől, mint például az Ász, az orosz titkosszolgálatok, a saját szövetségeseik ellen kémkedő árulók, a korrupt állami vezetők, az alkotmányos (alaptörvényes) rend elleni összeesküvők? Maguktól az elkövetőktől? Vagy a feljelentési kötelességüket elbliccelő állami tisztviselőktől? A Nemzeti Biztonsági Felügyelettől?

Az Ász a nemzetbiztonsági területen érintett összes, elvileg önálló hatáskörű, egymástól független hatalmi ágat, állami és társadalmi intézményt, erőszakszervezetet és titkosszolgálatot, szakmai és törvényességi felügyelő hatóságot, de még a civil társaságokat, egyesületeket is behálózta. Elég volt ehhez alig néhány tucatnyi „megnyert” figura mértéktelen állás- és funkcióhalmozásának lehetővé tétele. A többi – külső ellenőrzés hiányában és józan önkontroll nélkül, pusztító és önsorsrontó módon – ment a maga útján.

Ezzel a Dámajáték c. folytatásos rémnovella végéhez értünk. De a történet a valóságban természetesen még nem ért véget (soha nem is fog), mint ahogy Naiv Balfácán Nemzetbiztonsági Olvasónaplójának bejegyzései is rövidesen folytatódnak. Én is megyek a magam útján.