Ti tudjátok, mi az az ORCON? (Dámajáték – hetedik fejezet)

Mielőtt nekikezdenénk a Dámajáték hetedik fejezetének ismertetésébe, egy rövid „szolgálati” közlemény: BörgenJörgen (BJ?), közveszélyesEgyetemista, GustavVej, FeriTomi (Obsitos) és társaik megnyugtatására közlöm, hogy rövidesen válaszolok a hozzászólásaik érdemi részére (kommentálom a kommentjeiket). Viszont aki még egyszer csúnyán beszél, állatnevekkel illeti embertársait vagy szakmabelinek álcázva magát nyilvánvaló hülyeségeket mond, azt kimoderálom. És akkor most térjünk vissza eredeti témánkhoz: 

Az MTI 2016. október 3-i tudósítása szerint Pintér Sándor belügyminiszter Washingtonban, kétnapos amerikai látogatásának kezdetén, interjút adott a magyar hírügynökség helyi tudósítójának, amelyben kijelentette, hogy „Kiváló a magyar-amerikai belügyi együttműködés”. Ugyanezen a napon, 2016. október 3-án kelt Budapesten (!) az a levél, amelyet szintén Pintér Sándor írt alá, és amelyben a Szaúd-Arábiai Királyság rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét „Tasnádi László rendészeti államtitkár úrral folytatott megbeszélésére hivatkozva” kérte, hogy segítsen a Pharaon tevékenységére vonatkozó hivatalos szaúdi álláspont megismerésében (Ki is lenne alkalmasabb egy ilyen nemzetbiztonsági és nemzetközi jelentőségű ügyben a magyar álláspont képviseletére, mint egy volt III/II-es állambiztonsági tiszt, Tasnádi László?). Belügyminiszterünk a (magyar nyelvű) levélhez mellékelte Pharaon rövid életrajzát (amiből kitűnik, hogy a BM nagyon is tisztában volt azzal, hogy kicsoda Pharaon, és azzal is, hogy az FBI és az Interpol ellene kiadott körözése „a mai napig érvényben van”). A melléklet tartalmazza még Paharaon magyarországi üzleti érdekeltségeinek felsorolását is.

Közbevetőleg megkérdezem: Vajon ez utóbbi miért tartozik a szaúdiakra? Miféle hivatalos álláspontja lehet a szaúdi királyságnak Pharaon magyarországi üzleti érdekeltségeiről? Miért kell a magyar belügyminiszternek magyar (magyarországi) vállalkozások üzleti tranzakcióinak adatait – erre vonatkozó hivatalos kérés hiányában – kiadnia egy külföldi állam hatóságai részére? Honnan szedték ezeket az adatokat? A sajtóból vagy más nyilvános – nem hiteles – adatbázisokból, vagy hivatalosan „lekérték” őket? Mi volt az adatkérés és a felhasználás megjelölt törvényes célja? A szaúdi nagykövetség tájékoztatása? Pharaon jordán állampolgárságú ügyvédje hozzájárult az általa kezelt üzelti transzakciók – és a saját személyes adatai – kiadásához Szaúd-Arábia részére? Ha pedig az adatkérés és átadás netalán valamilyen kétoldalú bűnüldözési együttműködés keretében történt, akkor hogyan hozhatták nyilvánosságra?

A miniszteri levél ugyanakkor hozzáteszi, hogy „az amerikai szövetségi szervek (FBI, CIA) aktuális magatartásvonala alapján nem valószínűsíthető, hogy valóban érdekeltek a szaúdi állampolgár elfogásában és a bűnvádi eljárás(ok) megindításában.”

Megjegyzendő, hogy a diplomácia szabályai szerint Pintér Sándor nem levelezhetne a szaúdi nagykövetséggel. A magyar külügyminiszternek kellett volna kérnie a szaúdi képviseletet a belügyminiszteri levél továbbítására. Még egyszerűbb lett volna rijádi képviseletünket felkérni, hogy – a fogadó ország külügyminisztériumának  Összekötő Hivatala segítségével – vegye fel a kapcsolatot az illetékes szaúdi szervekkel, és adja át Pintér Sándor levelét.

Hogy is van ez? A NATO-tag Magyarország két polgári nemzetbiztonsági szolgálatot és a terrorelhárítást is irányító belügyminisztere személyesen közöl (írásban!) a szaúdi nagykövettel a velünk szövetséges, amerikai titkosszolgálatok (az FBI és a CIA) terrorelhárítással és nukleáris biztonsággal összefüggő tevékenységére vonatkozó, minősített adatokon alapuló, elemzett-értékelt információkat és következtetéseket arról, hogy „aktuális magatartásvonaluk alapján” valószínűsíthetően miben (nem) érdekeltek?? A belügyminiszter úr ezek szerint nem tudja, hogy a szolgálatok „érdektelensége” a szaúdi állampolgár elfogásában és bűnvádi eljárás(ok) megindításában éppenséggel lehet annak a jele is, hogy az FBI és a CIA mint titkosszolgálat nagyon is érdekelt abban, hogy figyelemmel kísérje és felderítse Pharaon kapcsolatrendszerét, a vele együttműködők kilétét, megbízói szándékait stb. Ehhez persze az is szükséges lenne, hogy a célszemély (Pharaon) és megbízói (a szaúdi titkosszolgálat?) ne szerezzenek tudomást arról, hogy a CIA és az FBI célkeresztjébe kerültek Amerika-ellenes és terrorizmust támogató, pénzmosó, valamint egyéb illegális tevékenységük miatt.

Ma már szakmai körökben és nyílt publikációkból is közismert, hogy 1990-ben a brit biztonsági szolgálatok azért „nem voltak érdekeltek” a BCCI gyors felszámolásában, mert rajta keresztül követhették számos ügyfelének tevékenységét, köztük Szaddam Husszein iraki diktátorét és Abu Nidal terrorista vezérét, akinek 42 különböző folyószámlája volt a banknál. Az MI-6 (a brit hírszerzés) Kamal Adhammal, a szaúdi titkosszolgálat korábbi vezetőjével, és rajta keresztül az Öböl-menti államokkal is kapcsolatban állt (Robinson, Jeffrey: The Sink. London, 2004; 82-83. o.). A szolgálattól való visszavonulása után vállalatbirodalmat hozott létre, ami Pharaonnal is partneri kapcsolatban állt, és pénzügyi befektetéseket is menedzselt. Kamal BCCI-részvényeket vásárolt, és a bankvezér Abedi „frontembereként” tartották számon. Az ilyen kiemelt ügyeknél nemcsak a bűnüldözési, hanem a nemzetbiztonsági szempontokat is hangsúlyosan kell figyelembe venni. Elképzelhetjük, hogy milyen nemzetbiztonsági sérelmet okozhatott volna egymásnak (és a saját országának is) a brit és az amerikai nyomozó hatóság, ha az akkor folyamatban lévő ügyben a szövetséges partnerszolgálati információkérésekről, vagy akár a saját információigényéről és tervezett intézkedéseiről tájékoztatja mondjuk a szaúdiakat vagy a palesztinokat.    

Azzal, hogy Pintér Sándor elfecsegte a szaúdiaknak, hogy a látszattal ellentétben „aktuális magatartásvonaluk alapján” az amerikaiak miben érdekeltek (és miben nem), valójában újabb bizonyítékát szolgáltatta annak, hogy a magyar kormány elárulta legfőbb szövetségesét, az Amerikai Egyesült Államokat. És ezt a levelet még nyilvánosságra is hozták.

A levélben Pintér a szó szoros értelmében „elárulja” azt is, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatal (AH) megkeresést kapott az FBI-tól, amelyben Pharaon tevékenységéről, esetleges Magyarországra történő beutazásáról az amerikai fél soron kívüli értesítést kért. Ezek szerint a belügyminiszterünk azt sem tudja, hogy elhárítási szempontból a legértékesebb információ az ellenfél hírigénye. Ennek ismeretében lehet ugyanis a szemben álló felet félrevezetni. Pintér Sándor megtette azt a „szívességet” a szaúdiaknak, hogy Pharaont és megbízóit a nagyköveten keresztül értesítette az amerikaiak hírigényéről, és ezzel (is) aktívan közreműködött az FBI és a CIA megtévesztését célzó műveletben. Pintér Sándor azt sem tudja, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok közötti együttműködés alapja a bizalom, és ez jóvátehetetlenül sérül, ha az egyik fél másoknak is kiadja a partnerszolgálattól kapott információkat, azon belül különösen az információigényt tükröző kérdéseket és a rájuk adott válaszokat illetékteleneknek (hát még az érintetteknek, akik ellen titkos felderítő munka folyik).

A Nemzeti Közveszélyes Egyetem nemzetbiztonsági szakos hallgatóinak (valamint az NKE Nemzetbiztonsági Kollégium nebulóinak) üzenem (csak azért, mert a tanáraiktól sohasem fogják megtudni): az angolszász szakirodalomban ORCON-nak, azaz „originator control”-nak nevezik azt az alapelvet, miszerint az információ eredeti birtokosának („keletkeztetőjének”) ellenőrzést kell biztosítani a fölött, hogy ki mindenkihez juthat el a tájékoztatása. Ha a magyarok ezt megszegték, akkor a CIA és az FBI ezentúl joggal tart vissza minden jelentős, akár az ország biztonságát is érintő  információt a BM-től és az AH-tól (no meg az NBSZ-től), mert bebizonyosodott, hogy nem tudjuk tartani a szánkat.   

A levél azt is megemlíti, hogy a Pharaon üzleti birodalmát alkotó cégcsoport egyik – az USA Afganisztánban állomásozó kontingense részére egy 2008-as szerződés alapján üzemanyagot szállító – olajfinomítójának „állítólagos igazgatója Kamal Adham, a szaúdi hírszerzés volt vezetője”. Nem teljesen világos, hogy az „állítólagos” kifejezés itt milyen forrásra utal. Miniszteri és nagyköveti, titkosszolgálati irányítói szinteken nem szokás sajtóértesülésekre alapozni döntéseket, legfeljebb olyanokra, amelyeket ellenőrzötten megerősítettek, értékeltek és alaposnak találtak. Az sem szokás, hogy a sajtóból közismert tényekről vagy feltételezésekről tájékoztassák egymást a magas felek, mert az kicsinyes és szakszerűtlen időpocsékolás lenne. Ha tehát a belügyminiszterünk saját kezű aláírásával hitelesítette a hivatkozott állítást, akkor azzal feltehetően megint titoksértést követett el (és ismét az amerikaiak ellenében). Most már a szaúdiak tudhatják, hogy az amerikaiak megbizonyosodtak a szaúdi hírszerző főnök nyugdíjazás után is tovább folytatott, üzleti fedés alatt művelt titkos tevékenységéről, amihez Pharaon vállalkozásai nyújtanak védőernyőt.

Az ügyben (illetve a miniszteri levélben) azonban van még egy „csavar”: Kamal Adham – a Wikipédián is ellenőrizhetően – 1999-ben meghalt! 2008-ban tehát nem lehetett „nyelvtani jelen időben” az említett cég igazgatója. Ezek szerint Pintér Sándor, a rendőrséget és két polgári titkosszolgálatot irányító miniszter úgy kért „állásfoglalást” a szaúdiaktól egy fontos, minimum három országot közvetlenül érintő, terrorizmussal és pénzmosással összefüggő, folyamatban lévő ügyben, hogy nem ellenőrizte az évtizedekkel ezelőtt keletkezett adatokban beállt esetleges változásokat, a kiinduló információk hitelességét! Nem ismerem az arab humorérzék kulturális sajátosságait, de szerintem egy ekkora bakin még a szaúdiak is biztosan elnevetik magukat. A helyzet kezelése ékesen bizonyítja, hogy ilyen bonyolult ügyekben bármennyire is jó (vagy rossz) rendőr legyen valaki, nem lehet képes megfelelő szakértelemmel és arányérzékkel kezelni a bűnügyi, a nemzetbiztonsági és a nemzetközi (diplomáciai) aspektusokat. A nyilvánvaló politikai-hatalmi törekvésektől függetlenül is nagy hiba volt 2010-től a rendőrminiszterre bízni a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok irányítását.    

Az amerikai szolgálatokat viszont nem véletlenül aggasztják a Pharaonhoz köthető vállalkozások fedésével űzött machinációk. Egy ilyen „üzletembernek” nincsenek skrupulusai. Lehet, hogy a CIA-nek is dolgozott valamikor, és lehet, hogy a szaúdiakkal is jól kijött.  A jelek szerint „bedolgozta magát” jordán körökbe is. Szíriában közkedvelt személyiség (volt). Más arab országokban haláláig elfogatási parancs volt ellene érvényben. Szíria Irán barátja. Mi van, ha  Pharaon segíti  (segítette) Irán atom- és rakétafegyverkezési törekvéseit? A korábbi bűnlajstromán az is szerepel, hogy a BCCI, amelynek ő egyik „főrészvényese” és „frontembere” (strómanja) volt, jótékonysági „alapítványán” keresztül – Pharaon cége közvetítésével – A. Q. Khan pakisztáni atomtudós nukleáris fegyverfejlesztési programját támogatta. Az erre vonatkozó, szigorúan bizalmas, ügynöki forrásból származó levelet a Wikileaks szivárogtatta ki. Ez tehát egy olyan – immár nyílt – információ, amit a magyar szolgálatoknak illett volna tudni és figyelembe venni. És ez az ember, Ghaith Pharaon, Oszama bin Láden egykori bizalmasa, aki az iszlám atombomba megszületésénél is bábáskodott, 2014-től azon a Magyarországon tüsténkedett átláthatatlan vállalkozásaival a magyar legfelső vezetés legszűkebb köreiben, amely egy „békés célú” nukleáris törpe-erőmű építéséről kötött több, mint gyanús államközi megállapodást a perzsa állammal, az USA egyik legádázabb ellenségével.

Catherine Collins és Douglas Frantz: The Long Shadow of A.Q. Khan; How One Scientist Helped the World Go Nuclear, azaz A.Q. Khan hosszú árnyéka: hogyan segítette egy szál tudós a világ nukleáris fegyverkezését c. cikkében (Foreign Affairs Today, 2018. január 31.) megállapítja, hogy Pakisztánon kívül Khant lényegében elfelejtették,  annak ellenére, hogy az „ujjlenyomata” a világ összes nukleáris (fegyverkezési) tűzfészkében megtalálható. Valójában az Egyesült Államok legkiemelkedőbb nemzetbiztonsági kihívásai – Irán, Észak-Korea és Pakisztán – jórészt Khan keze nyomát viselik. A cikk ezzel az intelemmel zárul: „Lehet, hogy Khan végül a történelem szemétdombján köt ki. De bűneinek tanulságaival addig kell foglalkozni, amíg nem késő.”.    

Az egyik tanulság számunkra ez lehet: Ahogy tudhattuk, hogy „van az a pénz”, amiért a szaúdi milliárdos Pharaon bármire hajlandó (volt) – A.Q. Khan tevékenységének támogatását is beleértve –, most már azt is sejthetjük, hogy van az a pénz, amiért a Debreceni Tudományegyetem díszpolgári címet ad Putyinnak, és alighanem van az a pénz is, amiért Orbán Viktor nemzetbiztonsági szolgálatai bármilyen rémtett fölött szemet hunynak.