Dámajáték – harmadik menet (avagy: a félrevezetés mesterei)

Az előző folytatása. Ott tartottunk, hogy a világ legnagyobb pénzügyi bűncselekmény-sorozatáról és annak felderítéséről szóló esettanulmányokat még a magyar rendőröknek, nemzetbiztonsági tiszteknek, pénzügyi büntető szakjogászoknak is „illik” (sőt illett volna) ismerni, önképzés keretében elolvasni akkor is, ha a tanáruk nem hallott róla. Ezt a gondolatsort szőjük most tovább az alábbiakban.

A BCCI tevékenységéről, azon belül Ghaith Pharaon „húzásairól” és későbbi machinációiról természetesen Mazur könyvén kívül is gazdag zsurnalisztikai és szakirodalom áll rendelkezésre. Kezdhetjük a sort a Time magazin 1991. április 1.-i számában megjelent, Masters of Deceit (A félrevezetés mesterei) című elemző tudósítással, amelynek szerzői (Jonathan Beaty és S. C. Gwynne) a BCCI-t „minden idők egyik leghatalmasabb és legkorruptabb bankjának” nevezik, amely mindaddig példátlan, globális pénzügyi csalás-sorozatot hajtott végre, és a politikai befolyásszerzés érdekében amerikai bankok többségi részesedését is megszerezte. A BCCI külföldi kormányokat vont be kétes üzleteibe, kábítószer-kartellek pénzét mosta tisztára, fekete kölcsönökkel mintegy harminc fejlődő ország központi bankját és politikai vezetését vonta ellenőrzése alá, és menedéket nyújtott a nemzetgazdaságokból illegálisan kivont tőke számára. A bank működésmódja (modus operandija) pofonegyszerű volt: mindenkit lefizettek, akit csak lehetett, hogy politikai támogatást szerezzenek üzelmeik zavartalan folytatásához. A cikk megemlíti, hogy a „gazdag szaúdi üzletember”, Ghaith Pharaon a BCCI „frontembere”, aki az elnök-vezérigazgató Abedi strómanjaként átláthatatlan ügyletek révén amerikai pénzintézetek fölött is ellenőrzést szerzett, és azokat a bankfelügyelet kijátszásával közel-keleti ügyfeleinek érdekében működtette.

Említhetjük még a The New York Times 1991. szeptember 6-i tudósítását (Dean Baquet: When Watchdogs Nod – A Special Report; Handling of BCCI Case Arouses Deep Suspicions) vagy a Time magazin 2001. június 24-i számában megjelent cikket ismét csak a Beaty-Gwynne szerzőpáros tollából (Scandal: Too Many Questions), ami tíz év elteltével tekinti át az ügy állását és az igazságszolgáltatás buktatóit.

Beaty és Gwynne láthatóan mélyre ásta magát a témában, és 1993-ban megjelentette a The Outlaw Bank (A törvényen kívüli bank) című könyvet. Ebben leírják, hogy Pharaon, a sajtó kedvence, egy sima modorú szaúdi milliárdos a saját sugárhajtású repülőgépén röpköd szerte a világban palotái és luxuslakásai között, mialatt busás üzleteket köt. Pharaon az olaj-jövedelmeken meggazdagodott arabok új generációjának legfeltűnőbb képviselője mindazok közül, akik felbukkantak az amerikai partokon. A BCCI-ügy dokumentumaiban szereplő tanúk és a szerzők interjú-alanyai azonban azt is elárulták, hogy Pharaon valójában csak a bank strómanjának szerepét töltötte be, amire az tette alkalmassá, hogy a szaúdi királyi családhoz közel álló, tekintélyes família sarja volt. Az amerikaiakkal nyélbe ütött banki ügyletek és főleg a fegyvervásárlások busás jutalékai és kenőpénzei Pharaon közvetítésével cseréltek gazdát a szaúdi uralkodóház tagjai és az amerikai cégek képviselői között. Amikor ugyanis Szaúd-Arábia és Bahrein megtiltotta a közvetítő ügynökök szerepeltetését és a fegyvervásárlások jutalék-rendszerben történő lebonyolítását (mivel nem engedhették meg maguknak, hogy a királyi család korrupciógyanúba keveredjen), akkor a BCCI jutott kulcsszerephez a pénzmozgások diszkrét lebonyolításával. Pharaon maga is milliárdos volt, de az olajárak csökkenése az ő vagyonát is elapasztotta, és attól kezdve a BCCI pakisztáni alapító elnök-vezérigazgatójának embereként tüsténkedett, a bank egyik „főrészvényeseként”.

Pharaon apja egy szíriai származású orvos volt, aki Abdul-Aziz királyt kezelte, és nagy becsben állt a szaúdi királyi udvarban, de a fiút nem szerették, mert arrogáns természete volt. Túlságosan is előtérbe helyezte magát, túllépte a hatásköreit, Amerikában szenátorokat környékezett meg és bankot vásárolt, amivel felkeltette a nyomozó hatóságok figyelmét (vannak még olyan országok, ahol nemzetbiztonsági kockázatnak számít, ha külföldi pénzemberek hazai politikusokkal üzletelnek). A szóbeszéd szerint 1984 tájékán Spanyolországban találkozott Abdullah trónörökössel, aki pofonvágta, és a tudomására hozta, hogy téved, ha azt hiszi, hogy pimasz és hivalkodó viselkedésével  már el is nyerte a királyi család kegyeit. Innen kezdve már csak Abedi embereként szerepelhetett. A BCCI nevében több száz millió dolláros üzleteket kötött, amelyeket csak részlegesen vagy sehogy sem könyveltek el. Az ügyfelek pénzét bizalmi számlákon tartották, amelyeknek az egyenlegéhez még külső auditáló cégek és hatóságok sem férhettek hozzá. A bank Kajmán-szigeteki lerakata valóságos pénzügyi fekete lyukként működött. Az amerikai műveletekkel – például csődközeli bankok mérlegének átmeneti „fekete kölcsönökkel” való feljavításával – az amerikai bankfelügyelet szerint Pharaon összességében mintegy egy milliárd dollár közvetlen kárt okozott az amerikai adófizetőknek (is).

Orbán Viktor 2011-ben és 2014-ben is járt Szaúd-Arábiában, és a látogatás előkészítése jegyében minden bizonnyal kapott „országismereti” jelentéseket a nemzetbiztonsági szolgálatoktól. Lehetséges volna, hogy a szolgálatok a jelentések megalapozása érdekében folytatott kutatásaik során nem találkoztak Ghaith Pharaon nevével? A nemzetbiztonsági munka (és a szakmai oktatás) színvonalából ítélve, nagyon is lehetséges.

Boda József 395 oldalas nemzetbiztonsági „almanachjában” egyetlen egyszer sem találkoztam azzal a szóval, hogy pénzmosás. Az a szókapcsolat, hogy „gazdasági és pénzügyi biztonság”, összesen talán háromszor fordul elő, mindannyiszor semmitmondó és jelentéktelen tartalommal, bármiféle kifejtés, részletezés nélkül. Az USA „pénzügyminisztériuma” Terrorizmus és Pénzügyi Bűnözés Elleni Irodáját például az almanach megemlíti, de a feladatairól egy szót sem szól. A „Hírszerző és Elemző Iroda” feladatait ugyanakkor a szerző sommásan így foglalja össze: „információszerzés a Pénzügyminisztérium feladatkörébe tartozó ügyekben, a döntéshozók és a külső megrendelők számára; stratégiai elemzés (több forrásból); nemzetközi kapcsolattartás.” Ilyen körben forgó meghatározásokat bármelyik minisztérium vagy országos hatáskörű szervezet bármelyik alárendelt intézményéről el lehetne mondani, csak a „Pénzügyminisztérium” szót kell behelyettesíteni akármelyik „Sóhivatal” nevével. Ha a szerző csak annyi fáradságot vett volna, hogy rákattint az amerikai Pénzügyminisztérium Terrorizmus és Pénzügyi (bűnözés elleni) Hírszerző és Elemző Hivatalának (Office of Terrorism and Financial Intelligence, OTFI) honlapjára (ez a hivatal mindkét, említett iroda elöljáró szerve), akkor onnan legalább idézhette volna a következő szövegrészt: „Az OTFI szervezi a minisztérium hírszerző és elhárító (szó szerint „kikényszerítő”, enforcement) feladatainak végrehajtását azzal a kettős céllal, hogy (egyrészt) megvédjék a pénzügyi rendszert a törvénytelen felhasználástól (vagyis a pénzügyi visszaélésektől), valamint (másrészt) harcoljanak a lator államok, illetve a terrorizmus támogatói („elősegítői”), a tömegpusztító fegyverek (WMD) elterjedése, a pénzmosás, a kábítószer-kereskedelem (szó szerint a „pénzmosók és a drogbárók”) és más nemzetbiztonsági fenyegetések ellen”.

Boda tábornok könyvében egy külön (összesen kétoldalas) alfejezet tesz említést „a nemzetbiztonságot érintő alapvető kérdésekben információgyűjtéssel foglalkozó (magyar) szervezetekről”, köztük a KKM-ről, az NGM-ről, az EMMI-ről (?) és a BÁH-ról, de nem említi az MNB-t, aminek szintén van biztonsági részlege. Vajon akkor, amikor Pharaon vízumkérelmet adott be 2014-ben, aztán Magyarországra érkezett, és több milliárdos befektetésekről tárgyalt a Külgazdasági és Külügyminisztérium felügyelete alatt álló Nemzeti Kereskedőházzal, Garancsi István nagyvállalkozóval, Tarsoly Csabával (?) és  a miniszterelnök vejével (!), valamint személyesen találkozott Orbán Viktorral is, az MNB értesülhetett ezekről a fejleményekről? Nincs érvényben valamilyen kormányzati szintű tájékoztatási és jelentési rendszer kicsiny hazánkban? Matolcsy úr, a Magyar Nemzeti Bank elnöke tudta, hogy kicsoda Pharaon? Tudta, hogy egy olyan ember „piszkos” (sőt „véres”) pénzét készülnek a miniszterelnök közvetlen környezetén keresztül „befektetni”, akit köröz az Interpol, és akit az USA pénzügyminisztériuma örökre száműzött a banki szférából? Ha tudta, akkor miért nem szólt? Ha nem tudta, akkor a sorozatos botrányokat követően (mondjuk, amikor a miniszterelnök úr a parlamentben védte meg Pharaont) hogy-hogy nem mondott le, de mielőtt ezt megtette volna, hogy-hogy nem jelentette fel a saját biztonsági főnökét minimum hivatali kötelességmulasztás miatt? Göbölös László korábban az AH főigazgatója volt (a rendszerváltás előtt pedig a BM III/IV csoportfőnökség munkatársa, K. I. ezredes osztálytársa a BM Rendőrtiszti Főiskola Katonai Elhárító Átképző Szakán 1984-85-ben). Egyáltalán, hogyan válhatott az AH „bukott” főigazgatójából az MNB biztonsági főnöke azok után, hogy távoznia kellett a szolgálat éléről, mert úgymond „nem tudta teljesíteni vállalt feladatait a kémelhárítás, gazdaságbiztonság és értékelés-elemzés területein”?

Megkérdezhetnénk persze azt is, hogy az IH, amelynek feladatrendszerében szintén szerepel az, hogy „felderíti az ország gazdasága biztonságának és pénzügyi helyzetének veszélyeztetésére irányuló külföldi szándékokat és cselekményeket”, miért nem tudott – vagy közölt az illetékesekkel – semmit Pharaonról. De nemcsak a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok és a „civil” állami intézmények hanyagolták el a tájékozódási és tájékoztatási kötelezettségeik teljesítését, hanem a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat is elképesztő nemtörődömséget tanúsított a feladatkörébe tartozó információk és adatok rögzítése, figyelemmel kísérése és jelentése íránt. Az AH, az IH és a KNBSZ egyaránt folytat OSINT tevékenységet, azaz nyílt forrású információ- és hírszerzést, szemléz „hivatalból” hírügynökségi jelentéseket, újságokat, folyóiratokat, könyveket, tévéadásokat, rádiótudósításokat stb.  Különösen érdeklik őket a feladatkörükbe tartozó, azon belül a saját tevékenységükről szóló, vagy azzal összefüggésbe hozható hírek, elemzések-értékelések, vélemények. Lehetetlen, hogy a KNBSZ és jogelődjei, a KFH és a KBH korábbi tevékenységük során ne hallottak volna az első Orbán-kormány Grippen-vásárlását övező nemzetközi botrányról, ne olvasták volna (példának okáért) Andrew Feinstein: The Shadow World: Inside the Global Arms Trade (Árnyékvilág: a globális fegyverkereskedelem belülről) c. könyvét (Penguin Books 2012, első kiadás: Hamish Hamilton, 2011), ami egy külön alfejezetet szentel a témának, a Grippen-ügynek (Hungary, the Happiest Barrack, azaz Magyarország, a legvidámabb barakk), 217-220. oldal, és Pharaon is feltűnik benne, igaz, akkor még nem a magyarokkal összefüggésben.

Ebben leírják, hogy a Pentagon mind Magyarországot, mind Csehországot megpróbálta rávenni amerikai harci gépek megvásárlására, azonban a magyarok végül nem az F-16-ok, hanem a Grippenek mellett döntöttek, amiben – a CIA szerint – elsődleges szerepe volt annak, hogy a BAE brit repülőgépgyártó cég (a Grippeneket gyártó és forgalmazó nemzetközi konzorcium tagja) több millió dolláros kenőpénzt fizetett ki a magyar pártoknak, hogy a döntést a maga számára kedvező irányban befolyásolja.

A versenytárgyalást 1999-ben írták ki, és 2001-ben az Orbán-kormány bejelentette, hogy a Lockheed-Martin F-16 típusú gépe nyert. Egy szeptember 6-i keltezésű dokumentum szerint a magyar katonai szakértők az F-16-okat jobbnak tartották, mint a Grippeneket, ezért tettek az amerikai gépek bérlésére, majd megvásárlására javaslatot. A döntést a  honvédelmi miniszter, Szabó János is jóváhagyta. Néhány nappal később azonban Orbán Viktor vezetésével összeült a nemzetbiztonsági kabinet, és váratlanul a svéd Grippenek mellett döntött. A törvénytelenül kifizetett jutalékok és megvesztegetési pénzek ügyében a brit, a svéd és az osztrák korrupció-ellenes ügyészségek egyaránt vizsgálatot indítottak, és abba 2007 júniusától bevonták a magyar hatóságokat is. Vadai Ágnes, az akkori honvédelmi minisztériumi államtitkár kezdeményezte egy korrupciógyanút kivizsgáló parlamenti bizottság felállítását. Az Orbán-kormánynak, illetve a szocialistáknak kifizetett megvesztegetési pénzekről hangoztatott állításokat végül a nemzetközi vizsgálat sem tudta bebizonyítani. Itt és most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a KNBSZ, amelynek feladata a nemzetközi fegyverkereskedelem figyelemmel  kísérése és jelentése, valamint a hazánkat és szövetségeseinket érintő illegális tranzakciók megakadályozása, jogelődjein keresztül részt vett a repülőgép-vásárlás előkészítésében és véleményezésében, és – az ezzel összefüggő hivatalos (minden bizonnyal minősített) dokumentumain kívül – a szakmai könyvtárában meg kell lennie a BAE évtizedeken keresztül folytatott, nemzetközi jogszabályokba ütköző fegyverkereskedelmi gyakorlatáról szóló, említett, 696 oldalas, gazdagon dokumentált kiadványnak. Ha – mondjuk a fegyverkereskedelemmel és a proliferációval foglalkozó alosztály (bizonyára van ilyen), vagy a londoni katonai attasé javaslatára – megvásárolták a könyvet, akkor „hivatalból” illett volna valakinek figyelmesen el is olvasni, vagy legalább átlapozni. Márpedig a könyv első (!) fejezetében, ami (nyers fordításban) a „Bűnösök jutaléka” („Sins of Commission”) címet viseli, felbukkan Ghaith Pharaon neve.

Eszerint Geoffrey Edwards, aki a BAC, AEI és Airworks nevű, fegyvergyártásban és kereskedelemben érintett brit cégek ügynöke volt, 1960-ban (!) Dzsiddában megnyerte Abdul Rahman herceget az „üzlettársának”, és találkozott Gaith Pharaonnal, „egy befolyásos szaúdi pénzemberrel, akinek az apja a király orvosa volt. Edwards később azt állította, hogy 80 000 fontot fizetett Pharaonnak” (közvetítő tevékenységéért). Akkortájt a szaúdiak a lehető legkorszerűbb sugárhajtású harci repülőgépet akarták megvenni a légierejük számára. A busás megrendelésért a Dassault francia, és a Lockheed, valamint a Northrop (amerikai) cégek versenyeztek. 1964-ben azonban a munkáspárti brit kormány is tárgyalásokat kezdeményezett a szaúdiakkal, és a Lightning, brit „többcélú” (valójában inkább csak kiképző) vadászgép eladását ajánlotta fel nekik. Politikai, geo-stratégiai és katonai megfontolásokból az amerikaiak végül „visszaléptek” (nem akarták, hogy a szaúdiak a legkorszerűbb harci technika birtokában fölénybe kerüljenek Izraellel szemben), és a britekkel konzorciumot alkotva a BAC Lightning típusra kötöttek szállítási, felszerelési és kiképzési szerződést. Edwards jutaléka az ügylet másfél százaléka, több, mint kétmillió font volt, de összesen mintegy 7,8 millió fontot fizettek ki jutalékok, valamint megvesztegetési pénzek formájában, amelynek a nagy részén Ghaith Pharaon és öt szaúdi herceg osztozott.  A kifizetett jutalékok miatt az eladott repülőgépek darabára 50 000 fonttal megemelkedett. Edwards kevesellte a neki juttatott pénzt, és beperelte az AEI-t, mert a cég nem neki, hanem egy másik kétes hírű ügynöknek fizetett jutalékot (akit később Párizsban megöltek).  Edwardsot viszont három másik szaúdi közvetítő ügynök, köztük Abdul Rahman herceg perelte be. Később kiderült, hogy a gépek elektronikáját szállító, és a kiképzési szolgáltatásokat biztosító amerikai cégek (a Lockheed és a Northrop) ügynökei sokkal többet „kaszáltak”, mint Edwards vagy Pharaon. A legnagyobb nyertes Adnan Kasshoghi, szaúdi milliárdos fegyverkereskedő volt, aki aztán (többek között) az Irán-kontra botrányban, Imelda Marcos, fülöp-szigeteki elnök-asszony bűnügyében és a 2003-as Irak elleni amerikai invázió előkészítésében is szerepet játszott (de a KNBSZ-nél valószínűleg róla se hallottak). „Szerencsére” már ő is elhunyt, így nincs rá esély, hogy váratlanul felbukkanjon Orbán Viktor környezetében (de ne legyenek illúzióink: mindig van „utánpótlás”).

(Holnap innen folytatjuk...)