Altábornagy Úr, Ön gyáva! (avagy: Az árulók ötödik nemzedéke - hatodik rész)

Ott tartottunk, hogy:

5. Miért nem képes a magyar kormány és annak titkosszolgálatai hihetően letagadni a szövetségesek elárulását?

(a) Ha a magyar kormányzat hihetően le akarná (vagy tudná) tagadni, hogy a BM-es állambiztonsági szolgálat utódszervezeteként átmentett katonai elhárítás NATO-taggá válásunk után is szorosan együttműködött az orosz hírszerzéssel, akkor nem kellett volna Hamar Ferenc vezérőrnagynak, a KBH operatív főigazgató-helyettesének megengedni, hogy a közös akciózásról részletesen beszámoljon a Titkos Öböl-háborúnk (Fejezetek a magyar katonai kémelhárítás történetéből) című könyvében (2004), amit egy volt III/III-as, ma már neonáci ügynökkel társ-szerzőségben írt.     

(b) Ha a magyar kormányzat hihetően le akarná (vagy tudná) tagadni, hogy a legfőbb szövetségesünktől titkosszolgálati együttműködés keretében kapott, különösen érzékeny hírszerzési és elhárítási információkat, eszközöket és módszereket átjátszotta az USA (potenciális) ellenségeinek, akkor nem kellett volna Boda József: „Szigorúan Titkos!”? (Nemzetbiztonsági almanach) című könyvében (2016) fényképet közölni arról, hogy a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat (a lehallgatásért, technikai adatgyűjtésért és kódfeltörésért felelős szervezet) főigazgatója pekingi látogatásán a kínai állambiztonsági miniszterrel parolázik (erről részletesen majd máskor, nemsokára...).

(c) Ha a magyar kormányzat hihetően le akarná (vagy tudná) tagadni, hogy a (NATO-tag) szomszédaink ellen a katonai hírszerzésünk ügynökei az ő területükön végeznek hadszíntér-előkészítést szolgáló felderítést, akkor nem kellett volna ezzel eldicsekedni a Nemzeti Közveszélyes Egyetem Nemzetbiztonsági alapismeretek (2013) című jegyzetében.

(d) Ha a magyar kormányzat hihetően le akarná (vagy tudná) tagadni, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatokat vezető tábornokok még a saját alárendeltségükbe tartozó, fedett állományú hivatásos munkatársak biztonságára sem képesek (vagy nem akarnak) ügyelni, akkor nem kellett volna a Nemzeti Közveszélyes Egyetem Polgári Nemzetbiztonsági Tanszéke teljes végzős évfolyamáról fényképet közölni Boda tábornok fent említett könyvében (erről is majd máskor, nemsokára...).

(e) Ha a magyar kormányzat hihetően le akarná (vagy tudná) tagadni, hogy a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat a nemzetközi diplomáciai szokásjoggal ellentétben igenis folytat katonai hírszerzést diplomáciai fedésben tevékenykedő civil ügynökökkel, akkor nem kellett volna a fent említett egyetemi jegyzetben részletezni a nyílt forrásokban sehol másutt nem található „hírszerző pontok” mibenlétét, és még kevésbé kellett volna ezek működési területét földrajzilag behatárolni, veszélyeztetve a résztvevő állomány (és a velük együttműködő szövetséges ügynökök) biztonságát (erről is majd máskor, nemsokára...).                       

(f) Ha a magyar kormányzat hihetően le akarná (vagy tudná) tagadni, hogy segítséget nyújt a nyugat számára politikai és katonai kockázatot képviselő államok atomfegyverkezéséhez, akkor nem kellett volna egy nehezen másként értelmezhető „nukleáris biztonsági” megállapodást kötni Iránnal.

(g)  Ha a magyar kormányzat hihetően le akarná (vagy tudná) tagadni, hogy ellenségének tekinti az Egyesült Államokat, akkor nem kellett volna a nemzetközi (Interpol) körözés és FBI elfogató parancs hatálya alatt álló Ghaith Pharaonhoz fűződő miniszterelnöki jó viszony lelepleződését „amerikai titkosszolgálati játszmának” minősíteni az Országgyűlés nyilvános ülésén.

(h) Ha a magyar kormányzat hihetően le akarná (vagy tudná) tagadni, hogy mindez és ezen kívül a nemzetbiztonsági szolgálati tevékenységek, azon belül a szakmai felsőoktatás területéhez kapcsolódóan sok más köztörvényes, hivatali, szolgálati, állam elleni és nemzetközi bűncselekmény az ő tudtával és jóváhagyásával zajlik, és ha mindhárom (a sajtót is beleértve mind a négy) hatalmi ág „elitjének” képviselői hihetően le akarnák (vagy tudnák) tagadni, hogy gyávák szembenézni a valósággal, akkor nem kellett volna az erőszakminisztereknek, a titkosszolgálati főnököknek, a parlamenti bizottságok elnökeinek és tagjainak, a legfőbb ügyésznek, az oknyomozó újságírás prominenseinek és más efféle méltóságos uraknak és hölgyeknek süketnek, vaknak és hülyének tettetni magukat (bár ez utóbbi néhányuknak egész hihetőre sikerült) és semmibe venni Naiv Balfácán becsületes névvel aláírt, szakszerű és bizonyítékokkal alátámasztott figyelemfelhívásait és közérdekű bejelentéseit, és még kevésbé kellett volna őt és családtagjait, valamint barátait fenyegetésekkel és egzisztenciális megtorlással elhallgattatni (próbálni).

6. Mint láttuk, Navarro a könyvében azt is pedzegeti, hogy a kémügyek által jelentett fenyegetés és károkozás teljes körű feltárása akár évekig tartó erőfeszítést is követelhet, de mindenképpen megéri, és nem kihagyható. A (múlt század) harmincas éveiben Nagy-Britanniában beszervezett szovjet ügynökök tevékenységének visszamenőleges feltárása (a jogi felelősségre vonás, az aktuális veszélyek kimutatása és a történelmi tapasztalatok rögzítése céljából) még az 1970-es évek vége felé is folytatódott. Kérdezzétek meg a Nemzeti Közveszélyes Egyetem Nemzetbiztonsági Intézetének hallgatóit (és tanárait), hogy hallottak-e a Cambridge-i Ötökről, olvasták-e annak gazdag szakirodalmát, és tudják-e mi volt a Venona Program?

Ennek az ügynek a nemzetbiztonsági szakmai kivizsgálása is több évtizede zajló tevékenységekre vonatkozik, és több évtizedet fog igénybe venni (Naiv Balfácán szavaival: Ez benne lesz a történelemkönyvekben), de ez nem jelenti azt, hogy a már nyilvánosságra került és további, könnyen megszerezhető bizonyítékok alapján a főkolomposok ne kerülhetnének nagyon rövid időn belül rács mögé (hacsak nem tesznek mindenre kiterjedő, részletes, beismerő vallomást).

7. Bár már többször említettük a gyávaság kérdését, külön pontban is érdemes megemlékezni róla. Vezérőrnagyok, altábornagyok és vezérezredesek, erőszakminiszterek, vezérkarfőnökök és titkosszolgálatok felső vezetői, nemzeti hírszerzési igazgatók (bármit is jelentsen ez), akiknek hivatásbeli kötelességük (lenne) a bátorság, gyáván bujkálnak előlem, nem mernek a szemembe nézni, még a nyílt leveleimre sem mernek válaszolni. Szerintem lehet, hogy a miniszterelnöküknek sem mernek szólni, hogy „gáz van”.

Kovács Altábornagy Úr (csak a példa kedvéért): Ön gyáva!

8. Mint azt Navarro is a könyvében megerősíti: az amerikaiak szeretik saját maguk megszorongatni az ellenségeiket, nem pedig másra bízni az érdekeik védelmét. Emlékeztek?

„Az FBI-nál szent meggyőződésünk, hogy ha az USA az áldozat – a sértett fél, amely az inzultust elszenvedte –, akkor rajtunk áll, hogy az amerikai hatóságok vonják felelősségre az illetőt, még akkor is, ha bizonyos képzelőerőt vesz igénybe az, hogy a vádlottat amerikai földre hozzuk.” (vastagbetűs kiemelések tőlem).

Ezért is jobb lenne, ha az elkövetőket mi magunk vonnánk felelősségre. Ezért szorgalmazom egy ideje (teljesen hiába), hogy legalább azt az ügynökünket hozzuk haza mielőbb, aki ostoba fecsegésével és internetes önajnározásával már régen leleplezte magát. Még mindig jobb, ha a magyar hatóságok kérdezik ki, mintha az amerikai különleges szolgálatok rabolják el és fogják vallatóra. Ha a vezetőink valóban kényesek országunk szuverenitására, akkor a saját jó szántukból kell az igazságszolgáltatás gépezetét beindítaniuk, a szövetséges partnerszolgálatokkal együttműködniük az ügy kivizsgálásában, nem pedig nemzetközi nyomásnak engedve. Előbb-utóbb úgyis bekövetkezik az, ami elkerülhetetlen.

És még mindig:

Legközelebb innen folytatjuk...