Az árulók ötödik nemzedéke - ötödik rész

Ott tartottunk (e "cikksorozat" negyedik részének harmadik pontjában), hogy:

3. Amikor hozzáértő vagy laikus körökben hasonló kérdéseket feszegetek, akkor gyakran kapok olyan ellenvetéseket, hogy „Miért, talán szövetséges országok soha nem kémkednek egymás ellen? Talán a britek és a franciák, az amerikaiak és az izraeliek, a törökök és a görögök, a magyarok és a románok (csak az elméleti példa kedvéért) nem kíváncsiak egymás titkaira? A nyugati szövetségi rendszeren belül senki nem lop el senkitől semmit, senki nem tart be semmilyen módon a másiknak? Miért kéne ebből olyan nagy ügyet csinálni?”. Erre három válaszom is van.

(a) Kémkedés és kémkedés között különbség van. Nem mindegy, hogy egy ország a saját jól felfogott, (vagy akár tévesen értelmezett) nemzeti érdekeinek védelme, illetve azok előmozdítása érdekében gyűjt információkat, próbálja kifürkészni a potenciálisan ellenséges államok titkait, vagy pedig olyan sebezhetőségüket igyekszik feltárni, amelynek birtokában egzisztenciális fenyegetést támaszthat velük szemben. Ha például egy szomszédos ország haderejéről adatokat gyűjtünk (elhelyezés, szervezés, fegyverzet, harckészültség, kiképzés, doktrinális elvek stb. megismerése céljából), akkor az – egy bizonyos határig – még érthető és megbocsátható, ahogy mondani szokták, „szódával még elmegy”. Ugyanakkor (szigorúan csak a példa kedvéért) egy velünk szövetséges NATO-tagállam  esetében  a lázas kutakodásnak nem sok értelme van, mert a tagországok kötelező adatszolgáltatás keretében tájékoztatják egymást és a Szövetséget katonai képességeik (azon belül vállalt fejlesztéseik végrehajtásának) helyzetéről, alakulásáról, terveiről, és azokat különböző módokon ellenőrzik is. Ha rendszerszerűen hazudnának egymásnak, akkor az elég nyilvánvalóan észrevehető lenne. Célszerűbb volna korlátozott felderítő képességeinket inkább a nemzetünket, valamint a Szövetséget (és a nemzetközi közösséget) valóban fenyegető veszélyek felderítésére és elhárítására koncentrálni.

Ha viszont ugyanezen szomszédos és szövetséges ország területére (csak a példa kedvéért) mondjuk aktív és alvó ügynököket telepítenénk, és igyekeznénk létfontosságú objektumai, kritikus infrastrukturális létesítményei célkoordinátáit, őrzés-védelmi rendszerét, légi, tüzérségi, vagy éppen atomcsapással szembeni ellenálló képességét, szabotázs-akcióval szembeni sebezhetőségét felderíteni, az már akár egy váratlan támadás feltételeit megteremtő hadszíntér-előkészítésnek, háborúra való közvetlen készülődésnek, agresszív cselekedetnek, szélsőséges esetben a nemzetközi jog szerinti háborús bűncselekménynek is minősülhetne, és megbocsáthatatlan lenne.

(b) Nagyon nem mindegy, hogy azokat az „idegen” országra vonatkozó, számára és talán számunkra is létfontosságú információkat, amiket sikerült megszereznünk, saját használatra gyűjtögetjük a minden eshetőségre felkészülés jegyében, vagy azonmód és idejekorán kiárusítjuk, átadjuk a célország ádáz ellenségeinek, különösen ha a „célország” a szövetségesünk. Az még a Conrad-ügy esetében is rendkívül kedvezőtlenül befolyásolta Magyarország nemzetközi megítélését, hogy az USA-ról és a NATO-ról megszerzett értesüléseket a Szovjetuniónak játszottuk át (pedig akkor még az USA és a NATO számított a fő ellenségnek). A gazdasági, egyben kül- és katonapolitikai katasztrófát (Magyarország magára maradását, kirekesztődését a kelet-európai rendszerváltásokat követően új elvek mentén szerveződő nemzetközi közösségből) csak úgy lehetett elkerülni, hogy a Németh- és az Antall-kormány meggyőzően elhatárolódott a szovjeteket kiszolgáló Amerika-ellenes, a világbékét is fenyegető gyakorlattól, és hihető ígéretet tett annak azonnali beszüntetésére, ez irányú elszántságát számos konkrét intézkedéssel demonstrálva.

Ha bebizonyosodna az, hogy NATO- és EU-taggá válásunkat követően fordulhatott elő (többször is), hogy az Egyesült Államok és esetleg más szövetségeseink létfontosságú titkai tőlünk kerültek ki olyan, az USA szempontjából (potenciális) ellenségnek minősülő országok különleges szolgálataihoz, mint mondjuk (csak a példa kedvéért) Oroszország, Kína, Irán stb., akkor Magyarországnak a nemzetközi közösségbe való beágyazottsága tekintetében minden eddiginél súlyosabb következményekkel kellene szembenéznie (és akkor még finoman fogalmaztam).

(c) Kémkedés és kémkedés között – legalábbis békeidőben – az alkalmazott módszerek tekintetében is jelentős különbségek lehetnek. Annak a NATO csak örülhet, hogy a magyar hírszerzők és elhárítók jól ismerik egykori szovjet kollégáik „modus operandiját”, munkastílusát, működésmódját, módszereit és eszköztárát. Annak viszont aligha örülnének, hogy ha kiderülne, ezeket a szovjet-orosz módszereket magyar kollégáik (a mögöttük álló erkölcsi-politikai elvekkel egyetemben) a maguk számára is példának tekintik.

Talán még a Nemzeti Közveszélyes Egyetem Nemzetbiztonsági Intézetének hallgatói is beszélgethettek foglalkozásokon a manapság is aktuális Szkripál-ügy, vagy az amerikai (és egyes nyugat-európai) választásokat – vagy horribile dictu a magyar politikai folyamatokat – potenciálisan befolyásoló orosz titkosszolgálati és propaganda-műveletek jellemzőiről, tanulságairól. A probléma csak az, hogy a nemzetbiztonsági felsőoktatásban használatos egyetemi jegyzetekből is kikövetkeztethetően – a magyar szolgálatok egyes felső vezetőitől nem idegen az egykori szovjet és a mai orosz állambiztonsági szervek elveinek és gyakorlatának lemásolásával való kacérkodás. Gondoljunk csak Béres altábornagy (plagizált) „tanulmányára”, amelyben az általa vezetett Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat nevében jogot formál az olyan „hírszerző műveletek” (szerinte felső jóváhagyást sem igénylő) végrehajtására, mint „a propagandaakciók (például lejárató kampány), a politikai akciók (például provokáció) vagy a félkatonai műveletek (például ellenállók felfegyverzése, személyek elleni erőszak, likvidálás)”. Ezektől – legalábbis hivatalosan – még a CIA is elhatárolódik, vagy minimum igyekszik hihetően letagadni őket (a „hihető tagadás” kérdésére később még visszatérek).

Nem akarom – másokkal ellentétben – naivnak feltüntetni magamat. Ezért kijelentem: Tudom, hogy a CIA vagy az izraeli Moszad (és még sorolhatnánk) fennállása óta számtalanszor megsértette a nemzetközi egyezményeket és a saját országának jogszabályait is, többnyire a nemzeti érdekek védelmének ürügyén, néha kimutathatóan egyes vezetők és ügynökök személyes anyagi és hatalmi törekvéseinek szolgálatában.  Némi vigasz, hogy demokratikus országokban (és az Egyesült Államok még az), az ehhez hasonló legkirívóbb „félrelépések” előbb-utóbb kiderülnek, és felelősségre vonás jár értük.

Azt azért tegyük hozzá, hogy a nemzetközi porondon is érvényes az „egyenlő fegyverek” elve (a diplomáciában ezt a „kölcsönösség” követelménye írja elő), és gyilkolászással, emberrablással, kínzással, lázadás szításával, demokratikusan megválasztott kormányok megdöntésével, állami szuverenitásuk erőszakos korlátozásával, területi egységük katonai veszélyeztetésével még a „legelvetemültebb”, legagresszívabb titkosszolgálatok is inkább csak a „halálos” ellenségükkel szemben próbálkoznak (akik ugyanezeket a módszereket alkalmazzák ellenük), és a civilizáltabb partnereikkel, különösen a szövetségeseikkel szemben betartják a szakma írott és íratlan „játékszabályait”. Akkor viszont miért akarnánk mi bármely ország – de különösen az USA – „halálos” ellenségévé válni?

4. Ha már említettük, térjünk ki röviden a hihető tagadás (angolul: credible denial) kérdésére. A titkosszolgálatok általában olyan információszerző és érdekérvényesítő akciókat hajtanak végre a kormányuk megbízásából vagy felhatalmazásával, amelyek titkosak, mert nyilvánosságra kerülésük vagy illetéktelenek, különösen ellenérdekelt felek tudomására jutása veszélyeztetné az adott ország nemzetbiztonságát, vagy az akció eredményességét és/vagy a kormány tekintélyét, nemzetközi megítélését, sőt legitimitását. Ezért ha a titkosnak szánt akció balul üt ki, és mégis lelepleződik, akkor a szolgálatok és a kormányok mindent megtesznek a kárenyhítés és a felelősség elhárítása érdekében. Ennek kézenfekvő módja a hihető tagadás, amit megkönnyít az, hogy a kárvallott fél legtöbbször maga is partner legalább a tekintetben, hogy a vádaskodásait alátámasztó bizonyítékokat nem hozza nyilvánosságra, mert azzal sokszor a saját titkosszolgálatának forrásait és módszereit, vagy biztonságvédelmi rendszerének hiányosságait is ország-világ előtt leleplezné. A kémkedés súlyos, a célország alapvető érdekeit veszélyeztető esetei azonban ez alól kivételek, és rendszerint diplomaták (kölcsönös) kiutasításához vagy – ha az elkövetők saját állampolgárok vagy nem rendelkeznek diplomáciai védettséggel – bírósági tárgyaláshoz, a bizonyítékok nyilvánosságra hozásához, a végrehajtók óhatatlan jogi, erkölcsi és politikai tekintélyvesztéséhez vezetnek.

A „letagadhatatlan” eseteket (legalább bizalmasan) be kell ismerni, és elnézést kell kérni miattuk. Ennek egyik közvetett formája lehet a titkosszolgálati vezetők kényszernyugdíjazásának nyilvánosságra hozása, a konkrét ügy "szakmai hibának" minősítésével. A megromlott államközi kapcsolatok javítását, helyreállítását mindenképpen a „vétkes” félnek kell kezdeményeznie. Ha pedig a szolgálat vezetői a saját országuk törvényeit is megsértették (a kormányuk megtévesztésével), akkor a hazájukban kell bíróság elé állítani őket.

Az agresszív kémkedés nyílt beismerése, azaz a hihető tagadás demonstratív mellőzése egyértelműen ellenséges cselekedet, a nemzetközi szokásjog semmibe vételével ér fel, és akár háborús ok (casus belli) is lehet. Az Orbán-kormány tehát nagyon jól teszi, ha az amerikaiakkal és más partnerországokkal folytatott tárgyalásokon szilárd szövetségesi elkötelezettségét hangoztatja. A baj csak az, hogy a kormány politikája egyáltalán nem alapozza meg a szövetségesi elkötelezettség szilárdságának hihetőségét, mint ahogy a magyar titkosszolgálatok tevékenységének szakmaisága sem teszi hihetővé a szövetségesek elleni felforgató és kémtevékenység tagadását.

(Legközelebb innen folytatjuk...)