Az árulók ötödik nemzedéke - negyedik rész

Ott tartottunk, hogy következzenek a Conrad- (vagy Ramsay-) ügy magyar szempontból megszívlelendő tanulságai

1. Ha Zoltan Szabo képviselte az USA katonai titkait eláruló, „magyar” zsoldban álló kémek első, Clyde Conrad pedig a második generációját, akkor most már – utólag visszatekintve – Navarro jól sejtette, hogy az információforrásoknak van egy harmadik generációja is (mégpedig Rod Ramsay személyében). A kérdést azonban az FBI különleges ügynöke itt nem zárta le, hanem tovább „ragozta”: Mi van, ha az árulóknak volt (vagy van) negyedik, sőt ötödik nemzedéke is? A felvetés jogos, de még senki sem gondolkodott el rajta komolyan.

Cími H. (Hamar) Ferenc vezérőrnagy, az egykori Katonai Biztonsági Hivatal (KBH) ma már nyugdíjas operatív főnöke a Titkos Öböl-Háborúnk (Fejezetek a magyar katonai kémelhárítás történetéből) című könyvében (Intermix Budapest Kft, 2004) maga dicsekszik el azzal, hogy a rendszerváltás kellős közepén (1990-ben) a BM III/IV csoportfőnökség vezetője, Strényi Ferenc altábornagy az ő jelenlétében a Ferihegyi Repülőtéren személyesen adta át azt a „cimborájának” és szövetségesének – a GRU (szovjet katonai hírszerzés) Laricsev „fedőnevű” tábornokának – címzett borítékot egy orosz őrnagynak, amelyben a maga és a szervezete nevében további együttműködési szándékáról biztosítja a szovjeteket, és ezt a levélben foglalt értékes információkkal is alátámasztotta. Mi lehetett a borítékban? A városi legenda szerint az ígéretes, fiatal magyar politikus, Orbán Viktor ügynök-múltját igazoló dokumentumok, amiknek alapján később zsarolni lehetett a mostani magyar miniszterelnököt. Ez sok mindent megmagyarázna, de nem tekinthető bizonyított ténynek. Annyi viszont kétségtelen, hogy a küldemény létezett, a tartalma nagy jelentőségű volt, és a magyar-szovjet, illetve magyar-orosz titkosszolgálati együttműködés (nem kevés Amerika- és NATO-ellenes éllel) egy bizonyos körben és szinten még évekig intenzíven zajlott a rendszerváltást, sőt a NATO-tagságunkat követően is!

Aki nem hiszi, járjon utána: Olvassátok el Cími H. Ferenc fent említett könyvét (amit egyébként egy volt III/III-as, ma már neonáci ügynökkel, Tőke Péterrel közösen írt), vagy fussátok át Naiv Balfácán első 31 blogbejegyzését. Abban talán mindenki egyetért, hogy egy NATO- és EU-tagország nemzetbiztonsági szolgálatának hivatalban lévő felső vezetője egy ilyen témájú és tartalmú könyvet nem jelentethet meg a főnökeinek (főigazgatójának, miniszterének) tudta és engedélye nélkül, az abban leírtakat nem szophatta a kisujjából, és – hacsak nem volt vele más, mögöttes célja – nem lehet olyan hülye, hogy saját magát és a főnökeit nyilvánosan hazaárulással, a szövetségesek elleni kémkedéssel vádolja.

A rendszerváltáskor a BM III/IV, katonai elhárító csoportfőnökség szervezetét, személyi állományát és munkamódszereit átmentették az utódszervezet, a KBH cégtáblája alá. Az Amerika- és NATO- ellenes, most már a szövetségi rendszeren belülről, orosz geopolitikai érdekek mentén folytatott katonai titkosszolgálati (hírszerző és elhárító) tevékenységek végrehajtói és irányítói kimutathatóan ugyanazok, akik annak idején (az 1980-as évek második felében, a 90-es évek elején) már a Conrad- és a Ramsay-ügyben is „játékosok” voltak. Az a két ügy ugyanis (Belovai árulásának „köszönhetően”) nemcsak a magyar katonai felderítés történetének legnagyobb sikere, hanem az MNVK 2. csoportfőnökség belső elhárításának (ha egyáltalán volt olyan), de különösen a BM-es katonai elhárításnak (a III/IV. csoportfőnökségnek) a legnagyobb kudarca is volt. Nekik kellett volna Belovai megbízhatatlanságát – már a külszolgálatra való kihelyezése előtt – feltárni, vagy legalább a CIA-val való londoni kapcsolatfelvételét megakadályozni, illetve idejében leleplezni. Az ő 1990 utáni tevékenységük nem kis részben a fiaskó „elfeledtetését”, a csorba kiküszöbölését, szakmai alkalmasságuk igazolását, a szovjetek (oroszok) bizalmának visszanyerését, a felderítőkkel szembeni „törlesztést” célozta.

A katonai hírszerzésnél 1989-90-ben végbement a „rendszerváltás”, ami leginkább az ellenségkép megszűnésében, az adat- és információszerzési feladatok földrajzi és tematikus fő irányainak változásaiban volt tetten érhető; a katonai kémelhárítás ellenségképe viszont változatlan maradt: ők továbbra is a (most már) nemzeti érdekek mentén tevékenykedő saját felderítőinket és a nyugati („imperialista”) országok (velünk együttműködő) hírszerzőit tekintették fő ellenségüknek. Hamar Ferenc kései (2004-es és 2013-as!) publikációinak tartalmából és szellemiségéből árad a szovjet titkosszolgálatok módszereinek csodálata, Izrael, az Egyesült Államok és a NATO szó szerint „gonosz ellenségnek” minősítése, az „eurázsisták” támogatása az „atlantistákkal” szemben, és ez a szemléletmód – legalábbis szerinte – vele együtt a KBH felső vezetésének több generációját is áthatotta.

Vagyis az árulók negyedik nemzedéke azokból a volt BM-es állambiztonsági tisztekből és ügynökökből verbuválódott, akiket a rendszerváltást követően a KBH cégére alatt a szövetségesek ellen tevékenykedő árnyék-titkosszolgálat (az Ász) állományába mentettek át.                

2. Kik alkotják az árulók ötödik nemzedékét? Naiv Balfácán egy évekkel ezelőtti szösszenetében így fogalmazott:

"Annak a kétségkívül figyelemre méltó teljesítménynek, hogy 1990-ben az állambiztonsági guruk a saját hajuknál fogva kihúzták magukat a pácból, és stikában átmentették hatalmukat a rendszerváltás utánra is, az ügyességük és elszántságuk (valamint a szovjet hírszerzés ügynökeinek segítsége ) mellett az lehetett a legfőbb oka, hogy az ország akkori politikai és gazdasági vezetésének szüksége volt a tapasztalt, képzett titkosszolgálati munkatársak szaktudására. Hogy miért, azt talán Werner Stiller Az ügynök című könyvének (alcíme: Életem három titkosszolgálatnál) egyik epizódjából érthetjük meg, amikor az 1989-es, világrengető berlini események apropóján (már „civil” üzletemberként, de egy volt kém „bölcsességével”) ezekkel a szavakkal fordul egy barátjához:

„Ide figyelj, öregem! Szednünk kéne a sátorfánkat, és el kéne húzni kelet felé. Ott mindjárt beindul a piacgazdaság, és a mi tapasztalatainkkal, hidd el, a mienk lenne a világ! A következő pár év valóságos Eldorádó lesz! Komplett államokat fognak privatizálni, ipari egységek és ingatlanok, befektetési pénzek és támogatások soha nem ismert mértékéről van szó.”

Az éppen metamorfózisban lévő, nyitott és sebezhető kis hazánk, Magyarország „lenyúlásának” veszélye közvetlen és reális volt, és – talán úgy tűnt – a kutyaharapást csak a szőrével lehet gyógyítani. A dörzsölt fickók ellen dörzsölt fickókat kellett bevetni, rablók ellen rablókból lett pandúrokat. Ez persze csak az egyik ok volt.

A másik – közismert – ok az, hogy az „új” magyar politikai és gazdasági elit jelentős része a rendszerváltás előtt titokban együttműködött a BM állambiztonsági főcsoportfőnökségével, és így zsarolhatóvá vált. Az úgynevezett „ügynöktörvény” körüli, mindmáig tartó hercehurca ennek az abnormális állapotnak a diagnosztikai értékű tünete. Kialakult egy „róka fogta csuka, csuka fogta róka” helyzet, másképpen mondva létrejött Magyarországon – az Eisenhower-féle „katonai-ipari komplexum” mintájára – egy nemzetbiztonsági-politikai komplexum (lévén, hogy számottevő iparunk és ütőképes hadseregünk már nincs, de egy erős „belügyes” nemzetbiztonsági ágazatunk és egy túlméretezett politikai osztályunk viszont van).

Ennek a kétfejű, önmagát marcangoló torzszülöttnek a megzabolásában Stefán Géza játszotta a kulcsszerepet. Géza bácsi hihetetlen karriert futott be, pályafutása során négyszer öltött különböző színű egyenruhát, először rendőr volt, aztán katona lett, aztán megint rendőr, aztán megint katona. Közben kétszer civilként is buzgólkodott. 1989-ben a budapesti rendőrfőkapitány állambiztonsági helyetteseként szert tett valamire, ami később sok tekintetben meghatározónak bizonyult a nemzetbiztonsági-politikai komplexum fennmaradása szempontjából, mégpedig megszerezte és jól eldugta azokat az aktákat, amik a rendszerváltó elit tagjainak állambiztonsági kötődését bizonyították. Ezeknek a dokumentumoknak a birtokában, miután 1994-ben „visszahívták” a szolgálatba és a KBH főigazgatója lett, a magyar (köztársasági) államigazgatás történetében példa nélküli „teljesítményt” felmutatva, 15 éven keresztül töltötte be a KBH főigazgatói tisztségét (vezérezredesi rangból történt – ennél már csak a marsall és a generalisszimusz a nagyobb – nyugdíjba vonulása után „polgári alkalmazottként” is ott folytatta, ahol nem hagyta abba), kormányváltásonként elnyerve és megőrizve a szocialisták és a fideszesek, majd megint a szocialisták bizalmát és elégedettségét egyaránt. Mi több, a Szovjetunióban végzett és az oroszokat jól ismerő nemzetbiztonsági szakemberként egyszerre élvezte az új, nyugati szövetségesek és Moszkva jóindulatát, egyfajta hidat képezve a volt hidegháborús ellenfelek között, összehozva az orosz és a szövetséges titkosszolgálatokat az olyan globális fenyegetések elleni küzdelemben, mint a tömegpusztító fegyverek és célba juttató eszközeik proliferációja, a terrorizmus, az illegális fegyverkereskedelem, a szervezett bűnözés és más effélék.

A mindenféle rendű és rangú volt BM-es állambiztonsági tisztek „pihenőhelye” tehát a III/IV. csoportfőnökség jogutódja, a Stefán Géza által vezetett Katonai Biztonsági Hivatal lett. Onnan szivárogtak aztán az öregfiúk szép lassacskán vissza a többi nemzetbiztonsági szolgálat vezető pozícióiba. A magasabb beosztás ellátásához szükséges egyetemi végzettséget, a tekintélyes doktori címet (vagy éppen címzetes egyetemi tanárit) többen a PTE jogi, humán menedzser és földrajz szakán szerezték a K. István ezredes által menedzselt „biztonságföldrajzi” szakirányon (manapság pedig az NKE doktori iskolájától és Nemzetbiztonsági Intézetétől kapják meg). A fiatal öregfiúk kezdetben csak „véd- és dacszövetséget” alkottak, bár egyesek közülük nehezen tudták magukat és társaikat önmérsékletre inteni. Géza bácsi volt az, aki szelíd mosollyal, de vaskézzel tartotta markában a ficánkoló politikusokat és titkosszolgákat. Ez kétségkívül érdeme, de követett el hibákat is. A KBH hullámzó történetének mélypontját jelentették az olajügyekhez kapcsolódó maffia-bűncselekmények, a romák elleni sorozatgyilkosságokban játszott dicstelen szerep és a KFH elfoglalására tett kísérlet az ezredforduló táján (amikor a kormányzat támogatásával a KBH-ból „vezényeltek” általános főigazgató-helyettest a „céghez”). Ezt az akkor kudarcba fulladt kísérletet ismételte meg a második Fidesz-kormány teljes sikerrel a két katonai szolgálat összevonásának leple alatt 2011-12-ben.

A legnagyobb hiba azonban, amit Géza bácsi elkövetett, az volt, hogy 2009-ben egyszer csak fogta magát, és váratlanul („tragikus körülmények között”, ez valamikor még fontos lehet) meghalt. Utóda, aki évtizedeken át közvetlen munkatársa, helyettese és bizalmasa volt (a Hamar könyvében főszerepet vállaló Kovácsics Ferenc altábornagy), csak a kormányváltásig tudta tartani magát, a következő főigazgató alól pedig – őt előléptetve és magasabb beosztásba helyezve – egyszerűen elvették a szolgálatot, és „beolvasztották” a KNBSZ-be. Csakhogy időközben a Géza bácsi páncélszekrényében féltve őrzött akták rossz kezekbe kerültek. A szellem kiszabadult a palackból. A KBH – mint valami óriáskígyó (boa constrictor, „bálványkígyónak” is nevezik), amely a saját átmérőjének sokszorosát elérő zsákmányt képes lenyelni – nem beolvadt, hanem egyszerűen bekapta a KFH-t.

Mi állhat mindezek mögött?

2009-ben már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Magyarországon rövidesen kormányváltás lesz. A nemzetbiztonsági-politikai komplexum kettéhasadt: a Fidesz-hez kötődő jobbszárny elérkezettnek látta az időt a hatalom átvételére. Beindult a fantáziájuk, és így szóltak egymáshoz:

„Ide figyelj, öregem! Szednünk kéne a sátorfánkat, és a nyugati orientáció helyett nyitni kelet felé. Ott már – velünk ellentétben – beindult a piacgazdaság, és nekik is új vadászterületre van szükségük! Ebben a jövő olyan meghatározó nagyhatalmai, mint Oroszország, Kína, Törökország vagy Irán számára, mi lehetünk a stratégiai partnerek. A mi tapasztalatainkkal, hidd el, a mienk lenne a világ! A következő pár év valóságos Eldorádó lesz! Privatizálni fogjuk a komplett államot: városi önkormányzatok, társadalmi szervezetek, sportegyesületek, ipari egységek és ingatlanok, bankok, magánnyugdíjpénztárak, takarékszövetkezetek, termőföldek és trafikok, gáztározók, csővezetékek, utak, vasutak, stadionok, közvilágítási projektek, iskolák, óvodák, kórházak, kastélyok, vadászházak, szállodák, jacht-kikötők, termálfürdők, wellness-hotelek, atomerőművek, múzeumok, kaszinók, média-birodalmak, egyszóval külföldi befektetési pénzek és európai uniós támogatások soha nem ismert mértékéről van szó. Ezt nem hagyhatjuk ki.”

És megindult a versenyfutás, a harc a zsákmányért. A társadalom feletti totális kontroll megszerzése érdekében birtokba kellett venni a nemzetbiztonsági szolgálatokat, amelyek irányítását egymás kezéből kapkodja, mint valami forró krumplit, a belügyminiszter, a külügyminiszter, a honvédelmi miniszter, a miniszterelnök, a miniszterelnökséget vezető államtitkár, a nemzeti információs államtitkár (bármit is jelentsen ez), a parlamenti elnök, miniszteri biztosok és még ki tudja kicsodák, miféle felkapaszkodott és lecsúszott, arisztokrata és dzsentri családok, lobbisták, klikkek, klánok, kasztok, törzsek, nemzetségek marakodnak a koncon. Mindenki mindenki ellen. Az ellenzéki pártok csak a partvonalon kívülről figyelhetik (csorgó nyállal) ezt a meccset, és időnként bekiabálnak mindenféle csúnyaságokat jó hangosan, hogy mindenki hallja, de egy dologban azért kivétel nélkül egyetértenek: az eredendő bűnről senki sem beszél. Mindenki betartja az omerta, a hallgatás maffia-törvényét, vagyis senki nem hánytorgatja fel komolyan a másiknak, hogy együttműködött az egykori BM-es állambiztonsággal és bűnrészes a rendszerváltás utánra átmentett poszt-kommunista (egyre inkább szélsőjobboldali, neonáci), árnyék-titkosszolgálat létezésének hallgatólagos tudomásul vételében. Aki pedig nem bennfentes, az csak kapkodja a fejét, és sejtelme sincs róla, hogy miért nem tudja eldönteni, kire ne szavazzon. A pártok meg egymás ellen tüntetgetnek ahelyett, hogy a saját vezetőiket számoltatnák el." (Eddig tartott az apokrif idézet, 2014-15 tájáról).

Vagyis az árulók ötödik – és azt követő számos – generációja az a 2010 óta különböző kormánypárti és ellenzéki pozíciókban egymást váltó, mindenüvé befurakodott janicsár-sereg, amely haszonlesésből, hatalomvágyból és szolgalelkűségből átvette a titkosszolgálatok vezetését-irányítását-felügyeletét, és az orbáni „pávatánc” jegyében élősdi módon habzsolja NATO-és EU-tagságunk kiaknázható előnyeit, miközben  „hátba döfi” szövetségeseinket, és potenciális ellenségeiknek kiárusítja azokat a nemzeti és NATO-titkokat, amiket bizalmi alapon tőlük kapott meg.

3. Amikor hozzáértő vagy laikus körökben hasonló kérdéseket feszegetek, akkor gyakran kapok olyan ellenvetéseket, hogy „Miért, talán szövetséges országok soha nem kémkednek egymás ellen? Talán a britek és a franciák, az amerikaiak és az izraeliek, a törökök és a görögök, a magyarok és a románok (csak az elméleti példa kedvéért) nem kíváncsiak egymás titkaira? A nyugati szövetségi rendszeren belül senki nem lop el senkitől semmit, senki nem tart be semmilyen módon a másiknak? Miért kéne ebből olyan nagy ügyet csinálni?”. Erre három válaszom is van.

(Innen folytatjuk...)