Az árulók ötödik nemzedéke – harmadik rész

Ott tartottunk, hogy a „Conrad-ügyet” inkább „Ramsay-ügynek” kellett volna nevezni, és ez (a „Ramsay-ügy”) magyar szempontból is tartogat megszívlelendő tanulságokat, politikait és katonait, valamint nemzetbiztonságit (hírszerző és elhárító szakmai szempontút) egyaránt.

Rod nemcsak szigorúan titkos, különösen fontos katonai dokumentumokat lopott el „talicskaszámra” és adott az ellenség kezébe, hanem a mester-szélhámosokra jellemző fantasztikus ügyességgel, kisebb-nagyobb szívességek árán lekötelezte az ügyeletes tiszteket, még a nukleáris fegyverek irányító központjába is bejutott, és megszerezte azok indító kódjait. Még arra is sikerült rávennie felelőtlen és gyanútlan bajtársait, akik kivételes barátjuknak tekintették és vakon megbíztak benne, hogy rövid időre kimenjenek a szolgálati helyükről, és magukra hagyják Ramsayt a hardveres indító kulcsokkal. Ha akarta volna, ki is cserélhette volna azokat használhatatlan utánzatokra. Még szerencse, hogy magyar megbízói és a szovjet megrendelők nem tudtak ezekről a tényleg „fantasztikus” lehetőségekről, amelyek valóra válthatták volna a NATO teljes katonai gépezetének megbénítását célzó vágyálmokat.

Rod végül nem használta ki a lehetőséget, ami alighanem dollármilliomossá tette volna egy szempillantás alatt, de nem kétséges, hogy (ha nem rúgták volna ki a seregből a kábítószerre pozitív rutin vizelet-teszteredménye miatt), előbb-utóbb pénzre váltotta volna fáradozásainak gyümölcsét, és a szovjetek (legalábbis a keményvonalas katonai vezetés) a biztos győzelem tudatában boldogan fizettek volna akármennyit egy ilyen egyszeri szabotázs-akcióért, akár még Gorbacsov háta mögött is, kirobbantva ezzel a harmadik világháborút.

Egy, a Szovjetunió által megnyert nukleáris világháború talán még az akkori magyar politikai és katonai vezetés számára is a „nem szándékolt következmények” kategóriájába tartozott!

Navarro belebetegedett az évekig tartó túlhajszolt munkába, a család elhanyagolásába, az óriási felelősségbe, a stresszbe és az FBI washingtoni központjával folytatott értelmetlen csatározásokba. A Rod letartóztatását követő napon ágynak esett, és csak hónapok múltán gyógyult ki a depresszióból, a „poszt-traumatikus stressz” szindrómából. Későbbi életpályáját viszont meghatározta, hogy a Ramsay-ügy sikeres megoldásával bebizonyította a „testbeszéd” értelmezésén alapuló pszichológiai ismeretek hasznosságát a felderítő munkában, és ezek után méltán vált az FBI elismert viselkedéstudományi fő elemző szakértőjévé.

A könyv 31. oldalán (a történet azon szakaszában, amikor Navarrot a katonai elhárítás ügynöke megismerteti a Conrad-ügy alapjaival) a szerző elgondolkodik azon, hogy:

„Egy: Ez egy legalább kétgenerációs kémhálózat. Miért van látszólag mindenki meggyőződve arról, hogy Conrad saját kezdeményezésből nem szervezett be egy harmadik (vagy negyedik, vagy ötödik) nemzedéket is?

Kettő: Ha az INSCOM (az amerikai szárazföldi erő Hírszerző és Elhárító Főnöksége) és az FBI washingtoni kirendeltsége valóban már legalább egy fél évtizede rajta van ezen az ügyön, akkor miért ne érné meg még néhány hónapig körbeszimatolni, miközben Clyde Conrad megszokja a börtönrács mögötti életet?

És amin igazán nem tudom túltenni magamat: az a tény, hogy (a) ráhagytuk a németekre, hogy ők csípjék nyakon Conradot, és (b)  Al (az INSCOM ügynöke) szerint most (már) a németek vezénylik a műsort (azaz folytatják le az eljárást).

Az FBI-nál szent meggyőződésünk, hogy ha az USA az áldozat – a sértett fél, amely az inzultust elszenvedte –, akkor rajtunk áll, hogy az amerikai hatóságok vonják felelősségre az illetőt, még akkor is, ha bizonyos képzelőerőt vesz igénybe az, hogy a vádlottat amerikai földre hozzuk.” (vastagbetűs kiemelések tőlem).

Ezután Navarro egy konkrét példán keresztül ismerteti, hogy 1984-ben egy fedett akció keretében miképpen csalták az USA-ba Mexico City korrupt rendőrfőnökét, akinek a szeretőjét beszervezték, hogy hitesse el partnerével, hogy a különrepülőgép (amit a magukat bűnözőnek kiadó ügynökök „szereztek”) egy karibi szigetre viszi őket, ahol elrejtőzhetnek az (amerikai) igazságszolgáltatás elől. A gondolatsor végén Navarro eltűnődik, hogy vajon az értetlenség, az akarathiány, vagy a bátortalanság áll a mögött, hogy Conradot „átengedték” a németeknek, és leszűri a következtetést, hogy alighanem a gyávaság játszotta a főszerepet. Az illetékesek bizonyára attól féltek, hogy egy alaposabb vizsgálat (amit az amerikai hatóságok folytatnának le) Conrad – és az őt követő „kémgenerációk” – még az addig ismertnél is súlyosabb károkozását derítené fel, ami egyben azokat az elképesztő biztonságvédelmi hiányosságokat is kihangsúlyozná, amikért a titkosszolgálatoknak kéne vállalniuk a felelősséget (az amerikai elnök, az Egyesített Vezérkar főnöke és a közvélemény előtt).

 Ezek voltak tehát azok a megfontolások, amelyek mentén Navarro elhatározta, hogy mindenképpen a végére jár a Ramsay-ügynek, és teljes körűen feltárja az USA nemzetbiztonságát fenyegető veszélyeket, valamint bíróság elé állíttatja az elkövetőket; és ugyanezen megfontolások késztették arra, hogy egy, a nyilvánosságnak szánt könyvben összefoglalja a vizsgálat szakmai tapasztalatait és eredményeit.

Most pedig következzenek a magyar szempontból megszívlelendő tanulságok (Naiv Balfácán szerint):

...

(Legközelebb innen folytatjuk...)