Az árulók ötödik nemzedéke – második rész

Mi lett Rod Ramsay-vel?

Amikor tudomást szereztek az árulás tényéről, a felderítő munka („nyomozás”) kezdetén a CIA és a katonai elhárítás csak annyit sejtett, hogy az elkövetőt (vagy elkövetőket) a 8. amerikai hadosztály soraiban kell keresni. Ezt a Belovai által emlékezetből azonosított dokumentumok alapján tudták megállapítani. Hosszú évekig tartott, amíg végül rájöttek, hogy ki a tettes. Ekkor azonban Conrad már nyugdíjas volt, a titkos dokumentumok „szivárogtatása” viszont folytatódott, így a kutatás ezek után arra koncentrálódott, hogy kiket szervezhetett még be a „főbűnös”. Mintegy ezerötszáz olyan személy volt, aki szolgálati ténykedése során korábban munkakapcsolatba kerülhetett Conraddal. Mindannyiukat visszamenőlegesen ellenőrizték, és legalább egyszer meghallgatta őket a CIA és/vagy a katonai kémelhárítás. A CIA vagy a katonai hírszerzés azonban (itt érdemes megjegyezni, hogy az USA-ban az elhárítás a hírszerzés része) az amerikai törvények szerint honi területen, amerikai állampolgárok ellen nem „nyomozhat”, ezért mindazok esetében, akik már hazatértek a nyugat-németországi szolgálatból, az FBI közreműködését kellett kérni a meghallgatásokhoz. És itt jött a képbe Joe Navarro.

Az FBI Tampa székhelyű floridai kirendeltségének különleges ügynöke 1988. augusztus 3.-án kapta azt a feladatot a főnökétől, hogy kísérje el a katonai hírszerzés vizsgáló tisztjét egy bizonyos Rod Ramsay, helyi lakoshoz, akit majd kikérdeznek a Clyde Conradhoz fűződő korábbi kapcsolatáról. A beszélgetés során „Rod” minden kérdésre készségesen válaszolt, és semmi olyant nem árult el, ami gyanúsítottá tehette volna. Jóhiszeműségének bizonyságaként még azt a papírcetlit is átadta Navarronak, amire Conrad egy telefonszámot írt fel arra az esetre, ha később – mint egykori kollégája – fel akarná keresni. Erről a papírcetliről aztán bebizonyosodott, hogy nyálban oldódó, különleges anyag, a telefonszám pedig a magyar katonai hírszerzés ügynökeit kiszolgáló veszély-hívószám.

A meghallgatás után az amerikai katonai hírszerzés ügynöke visszatért a központjába, Navarro pedig akár el is felejthette volna ezt a kis epizódot, de nem tette. Az interjú során ugyanis feltűnt neki, hogy Rod „testbeszéde”, valahányszor Clyde Conrad nevét említették, mindhárom esetben zavartságra, idegességre, aggodalomra utaló jeleket mutatott, például válasz előtt rágyújtott, vagy a cigaretta megremegett a kezében, vagy lesütötte a szemét. Ezért Navarro – az FBI washingtoni központjával folytatott ádáz küzdelemben – kiharcolta, hogy a tampai kirendeltség indíthasson alapos vizsgálatot Rod Ramsay kémkedésben játszott szerepének tisztázása érdekében.

Navarro tudta, hogy Rod bármikor ügyvédet hívhat, és megtagadhatja a hatóságokkal való együttműködést, ez esetben pedig a vizsgálatot be kell fejezni, hiszen az ügyészség nem fogadna el elégséges gyanúalapnak egy olyan benyomás-szerzést, hogy a célszemély sokat dohányzik és remeg a keze. Ezért – jó pszichológiai érzékkel – azt a megközelítést választotta, hogy Rod hiúságát, elismerés iránti vágyát, igényeihez és képességeihez mérten lecsúszott társadalmi helyzetét, tanácstalanságát kihasználva, méltó intellektuális ellenfélként (Rod a zsenialitást megközelítően okos volt), ugyanakkor figyelmes hallgatóként, megértő és segítőkész „barátként” elnyeri bizalmát, és közvetve, fokozatosan beismerésre ösztönzi. Úgy is lett. Csaknem két évig – a washingtoni központ akadékoskodása miatt egy hosszabb megszakítással – rendszeresen, néha egy héten többször is találkoztak, és Rod (aki csonka családban nőtt fel, és Navarrot egyfajta apa-pótléknak tekintette) részben dicsekvésből, részben bűntudatból fokozatosan megnyílt, teljes körűen feltárva németországi kémtevékenységének legapróbb mozzanatait is, megdönthetetlen bizonyítékokat szolgáltatva saját maga és társai ellen.

Rod Ramsayt 1990. június 7-én tartóztatták le (egy nappal Clyde Conrad németországi elítélése után), és 1992. augusztusában 36 évre ítélték. Még a börtönből is éveken keresztül leveleket küldözgetett Navarronak, amikben köszönetet mondott neki azért, mert apja helyett apja volt, és tanácsaival, erkölcsi példamutatásával segítette a helyes döntések meghozatalában, önmaga megismerésében. A vallomása alapján még három másik amerikai állampolgárt ítéltek el, akik katonaként elárulták a hazájukat. Ramsay 2013-ban szabadult,  Navarro pedig megírta a könyvét (aminek megfilmesítési jogát George Clooney még az előtt megvásárolta, hogy megjelent volna).

Kovács Krisztián: Az amerikai katonai elhárítás külföldön végzett műveleti tevékenységének sajátosságai a Conrad-kémügy tükrében címen megjelent tanulmányát (Szakmai Szemle, 2015/1. szám, 35. o.) ezekkel a sorokkal vezeti be:

„Külszolgálataim során, többször volt alkalmam együtt dolgozni a NATO Szövetséges Kémelhárítási Parancsnokságon (NATO Allied Command Counterintelligence-ACCI) szolgálatot teljesítő amerikai katonai kémelhárítókkal. A közös munka során, a megismerkedést követő hosszabb rövidebb idő elteltével, az amerikai kollégák minden alkalommal szóba hozták Clyde Lee Conrad és beszervezője Szabó Zoltán kémügyét, akik az amerikai hadsereg katonáiként stratégiai fontosságú hadműveleti dokumentumokat adtak át a magyar katonai hírszerzésnek, és tevékenységükre csak valószínűsíthetően szovjet árulás útján derült fény. Az amerikai elhárító kollégák beszélgetéseink során elismerőleg nyilatkoztak a magyar katonai hírszerzésről, mert bevallásuk szerint a Conrad ügy volt az amerikai történelem egyik legsúlyosabb kémhistóriája. Úgy gondolom, hogy a történet számunkra is fontos kell legyen, nemcsak azért, mert egy magyar sikersztori, hanem mert ez az összetett és bonyolult kémtörténet számos, ma is érvényes szakmai tanulságot hordoz.”

Krisztián tanulmánya azonban (amely jórészt egy 1999-ben megjelent könyv egyik fejezete alapján készült), Conrad „lebuktatásának” menetét részletezi, és az események ismertetését 1988-as letartóztatásával és a bírósági ítéletek ismertetésével zárja, amiket a szerző – helytelenül – „az amerikai nyomozó szervek” által meghozott ítéletként aposztrofál, holott azokat a német, a svéd és az amerikai bíróságok hozták. Ezért a nyilvánvaló „nyelvbotlásért” persze nem a szerző, hanem a szerkesztők vállalhatták volna a felelősséget egy apró helyreigazítás formájában. De nem is ez a lényeg.

Rod Ramsay neve (helytelenül írva, Ramsey-ként!) egyszer fordul elő a tanulmányban (mint ahogy a felhasznált forrásokban sem sokszor), az ítéletek felsorolásában. Márpedig a Ramsayre kiszabott börtönbüntetés nagyságából ítélve a „Conrad-ügyet” nyugodtan nevezhetnénk akár „Ramsay-ügynek” is (erről a magyar Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálatnál a jelek szerint nem sokat tudnak), és ennek (a Ramsay-ügynek) is megvannak a tanulságai. Hogy mik ezek a tanulságok magyar szempontból, arra a következő, harmadik részben térek ki, és – előre szólok – nem lesz benne sok köszönet.

 (Folytatása következik...)