Az árulók ötödik nemzedéke – első rész

 Két nyílt levél között (most éppen a Hende Csabának címzett harmadik „opuszom” pihen a tervezőasztalon) lapozgatom az olvasónaplómat, a nemzetbiztonságit.

A napokban fejeztem be Joe Navarro: Three Minutes to Doomsday (magyarul: Három perc az Ítélet Napjáig) című dokumentum-regényének olvasását. A mű tavaly jelent meg a brit Penguin kiadónál, az amerikai első kiadással (Simon & Schuster) szinte egy időben. Nem véletlenül akadt a kezembe, mert rögtön levettem a polcról, amikor megláttam, hogy ki a szerzője, és amikor ráadásul a hátsó borítón a szemembe ötlött Clyde Conrad neve, egyből elhatároztam, hogy megveszem. Az ún. Conrad-ügyet ugyanis („hírből” és a szakirodalomból) jól ismerem, és – ha jól emlékszem – egy aktuális témát feszegető, nem is olyan régi blogbejegyzésem mellékletében konkrétan is hivatkoztam rá, mivelhogy hírszerzési és elhárítási ügyekben, de különösen Clyde Conrad és társai esetében, fokozottan igaz a mondás, mely szerint „A múlt sohasem hal meg. Sőt el sem múlik.” (ezt meg William Faulkner mondta, és sokan mások idézték tőle, de a források részletes felsorolásától most tekintsünk el).

A Nemzeti Közveszélyes Egyetem Nemzetbiztonsági Intézete tanárainak szárnyai alatt cseperedő katona-, rendőr-, hivatásos nemzetbiztonsági és civil állományú hallgatók kedvéért azt viszont közbevetőleg elmesélem (ha már az oktatók nem világosították fel őket), hogy kicsoda Joe Navarro és Clyde Conrad, és mi közük van egymáshoz.

Joe Navarro 25 éven át az FBI különleges ügynöke volt (magyarul ezt hivatásos tisztnek lehet mondani), aki bűnügyi és kémelhárítási területen egyaránt dolgozott, és egyike lett azon keveseknek, akik elméleti és gyakorlati felkészültségük, valamint tapasztalataik alapján a szervezet viszonylag későn megalakított Viselkedéstudományi Elemző Programját működtették, illetve vezették. A viselkedéstudomány a pszichológia egyik –Amerikában kialakult, és ott népszerű – alkalmazás-orientált irányzata, amit az FBI-nál krimináltaktikai és krimináltechnikai oktatásban, kiképzésben, nyomozásokban, a felderítő munkában (pl. a tanúmeghallgatások és a gyanúsítottak kihallgatása, az ügynök-jelöltek tanulmányozása stb. terén) hasznosítanak. Navarro kiváló emberismeretére és tapasztalataira támaszkodva egyfajta „két lábon járó hazugságvizsgáló géppé” fejlesztette önmagát, amit szakmai sikerek sorával bizonyított, és hatékony oktatási segédanyagokba is átültetett. Jelenleg – „visszavonult” különleges ügynökként – egy magáncéget vezet, amely állami és üzleti megrendelők számára végez tanácsadást, oktatást, szakértést stb. Több, az FBI-Akadémián rendszeresített tansegédletet és a mindennapi, valamint az üzleti életben használatos népszerűsítő szakkönyvet írt, legalább három ezek közül magyar nyelven is megjelent, köztük a leghíresebb a nemzetközi sikert arató Beszédes testek (Egy FBI-ügynök emberismereti kézikönyve) című alkotás (Nyitott Könyvműhely, 2011).

Ki volt Clyde Conrad? Conrad a Németországban állomásozó 8. amerikai gyaloghadosztály titkos ügykezelő irodájának vezetője, egyben a róla elnevezett kémhálózat központi figurája, „sztár-ügynöke” (fő rezidense) volt, akit 1975-ben szervezett be egy másik amerikai katona, egy vietnami veterán, akit Zoltan Szabonak hívtak (és akit 1971-ben a magyar katonai hírszerzés „nyert meg”). Szabo szintén Bad Kreuznachban szolgált, onnan ismerte Conradot, és mindketten „megrészegedtek” attól a lehetőségtől, amit a hadosztály T-irodájának biztonságvédelmi hiányosságai tálcán kínáltak fel nekik. Conrad valósággal nagyüzemi méretekben csempészte ki (majd vissza) és másolta le a szigorúan titkos dokumentumokat a T-irodából, és juttatta el a másolatokat (vagy néha a „leselejtezett” eredeti példányokat) a magyar katonai hírszerzésnek a Kercsik fivéreken keresztül, akik Svédországban élő orvosok voltak, sokat utazgattak Európában, és az orvosi táskájukban szállították Bécsbe az „anyagot”, amit konspirált találkozókon vett át tőlük a Magyar Néphadsereg 2. (Felderítő) Csoportfőnökségének civil ruhás munkatársa.

A „Conrad-ring” csaknem húsz éven keresztül szállította a felbecsülhetetlen értékű információkat a magyar – és rajta keresztül a szovjet – hírszerzésnek, mérhetetlenül veszélyeztetve az Egyesült Államok, Németország és az egész nyugati szövetségi rendszer biztonságát.  Az átadott dokumentumok között éles NATO hadászati-hadműveleti (védelmi) tervek, részletes szervezési, fegyverzeti, harckészültségi adatok, a nukleáris erők riasztási rendszere, az atomaknák telepítési helye stb. szerepeltek. Ezen információk birtokában a szovjetek egy váratlan támadás indításával akár rövid idő alatt el is foglalhatták volna egész Nyugat-Európát, és az Egyesült Államok a kialakult helyzet tudomásul vételét csak úgy kerülhette volna el, ha a globális nukleáris konfliktust is vállalja a Szovjetunióval szemben.

Conrad még nyugdíjba vonulása előtt együttműködésre megnyerte Rod Ramsay-t, a 8. amerikai gyaloghadosztály kiemelkedő képességű, de gyenge jellemű tiszthelyettesét, aki egy ideig együtt dolgozott vele a T-irodában. A 80-as évek második felében Ramsay folytatta (Conrad irányítása alatt) a dokumentumok lopkodását és közvetítőkön keresztüli eljuttatását a megbízóknak (akiket egyébként Conrad eleinte nem is tájékoztatott az új ügynök beszervezéséről). Ramsay a beszervezése után alig egy év múlva kábítószer-használat miatt egy rutin teszten lebukott, és kirúgták a seregből, de távozása előtt még egy csomó dokumentumot sikerült kicsempésznie, és azokkal továbbra is folyamatosan „etették” a magyar (és a szovjet) katonai hírszerzést. Az átadott információk annyira értékesek voltak, hogy a magyar hírszerzésnek sokáig fel sem tűnt az „operatív helyzetben” bekövetkezett változás. Az átadott anyagok között volt olyan okmány, amiért a Conrad-Ramsay páros – mint „egyedi akció keretében megszerzett”, különösen fontos dokumentumért, önmagában 50 000 dollár fizetséget zsebelhetett be.

Az árulókat végül elérte a sorsuk: őket is elárulták. Belovai István, londoni magyar katonai attasé a 80-as évek első felében értesítette a CIA-t arról, hogy a magyar katonai felderítés – ismeretlen forrásból – milyen rendkívül értékes anyagok birtokába jutott, és még a hazahívása után is együttműködött az amerikai Központi Hírszerző Ügynökséggel. Belovai közléseiből kiindulva hosszú évekig tartó felderítő (nyomozó) munka vette kezdetét, amelybe később az „ügygazda” CIA (és az amerikai katonai hírszerzés-elhárítás) mellett az FBI is bekapcsolódott. A vizsgálat a 80-as évek végére leplezte le Conradot (aki nyugdíjasként Németországban telepedett le) és bűntársait. Conrad Németországban, a Kercsik fivérek Svédországban álltak bíróság elé. Zoltan Szabo először Magyarországra, aztán Ausztriába szökött, vádalkut kötött, és mindent kitálalt, amit tudott. Az árulókat eláruló árulót (Belovait) is elárulták: őt egy az FBI-ba beépített szovjet ügynök leplezte le (akit aztán szintén elárultak). Belovait Magyarországon letartóztatták, életfogytiglanra ítélték, de – a rendszerváltást követően – Göncz Árpád köztársasági elnök végrehajtási kegyelemben részesítette, és családjával az Egyesült Államokba távozhatott.

A rendszerváltás lázában égő, az USA jóindulatára rászorult Magyarország számára a Conrad-ügy kirobbanása a lehető legrosszabbkor jött. Szakmailag ez volt a magyar katonai hírszerzés történetének legnagyobb sikere, de politikailag a Kádár-rendszer legnagyobb kudarca is, amit a rendszerváltó kormányok megörököltek. A Németh-kormánynak nyilvánosan kellett „bocsánatot kérnie”, azaz sajnálkozását kifejeznie amiatt, hogy Magyarország (a hírszerzési adatok Szovjetuniónak történő átadásával) veszélyeztette az Egyesült Államok és a nyugati szövetségi rendszer biztonságát (sőt a világbékét). Az Antall-kormánynak is maximális együttműködést kellett tanúsítania az ügy következményeinek elhárításában, a kárfelmérésben és kárenyhítésben, a katonai felderítés Conrad-ügyre vonatkozó „titkainak” maradéktalan megosztását is beleértve. A magyar és az amerikai titkosszolgálatok közötti politikai és szakmai bizalom kialakítása és megszilárdítása (amit a NATO-tagságra törekvésünk tett elengedhetetlenül szükségessé) hosszú évek fáradságos munkájával sikerült csak,  hogy aztán napjainkra újra meginogjon, de az már egy másik történet. Vagy lehet, hogy mégis ugyanannak a folytatása? A nem is olyan költői kérdés boncolgatása előtt válaszoljunk inkább arra, hogy mi lett Rod Ramsay-vel? Ezt Joe Navarro könyvéből tudhatjuk meg. 

(Folytatása következik...)