Negyvennegyedik bejegyzés arról, hogy bizonyára létezik egy titkos terv, amiről csak kevesen tudhatnak...

Az előző folytatása. A nemzetbiztonsági felsőoktatás színvonalának elrettentő szemléltetése keretében feltettem a költői kérdést: „Tovább is van, mondjam még?” Egy kis időre álljunk le a vérfagyasztó példák halmozásával, és inkább vonjunk le néhány közbeeső következtetést újabb költői kérdések formájában.

Vajon a nemzetbiztonsági oktatás élharcosaitól, egyetemi intézetvezetőjétől, tanszékvezetőitől, a polgári és a katonai felderítő (hírszerző) és elhárító szolgálatok felső vezetőitől, ha tudományoskodásra adják a fejüket (vagy ha csak egyszerűen és szakszerűen, valamint szerényen végzik a munkájukat, hisz ez lenne a fő feladatuk), nem lenne elvárható,

  • hogy tisztázzák információ-forrásaik kilétét, hitelességét és megbízhatóságát;
  • hogy utaljanak az információ keletkezésének és megszerzésének körülményeire, különös tekintettel az időtényező szerepére;
  • hogy meg tudják ítélni a kapott értesülések relevanciáját;
  • hogy tudjanak lényegbevágó és figyelemfelhívó címet adni a közleményeiknek;
  • hogy ne hamisítsák meg a kapott információkat, értesüléseket;
  • hogy ne vezessék félre a felhasználókat;
  • hogy ne csak szolgaian átvegyenek, hanem elemezzenek, értékeljenek is;
  • hogy tényleg saját következtetéseket vonjanak le;
  • hogy legyen önálló véleményük;
  • hogy képesek legyenek a mondandójukat saját szavaikkal is megfogalmazni;
  • hogy érezzék a beosztásukkal és a feladatkörükkel járó felelősséget;
  • hogy mutassanak jó példát;
  • hogy ne kövessenek el törvénytelenséget, sőt azt se tűrjék el, ha más tesz így;
  • hogy legyenek igényesek a szakszerűségre;
  • hogy ne egy tősgyökeres civilt javasoljanak a katonai szakirányú nemzetbiztonsági felsőoktatás vezetőjének;
  • hogy a szakma és a tudomány érdekeit ne rendeljék alá a saját személyes ambícióiknak, elköteleződéseiknek?

Vajon a KNBSZ főigazgatója és helyettese által jegyzett és a miniszterelnök úrnak címzett felderítő jelentések, hírszerzési információkon alapuló katonapolitikai vélemények is ebben a szellemben születnek? Nominális (névleges) vagy szubsztantív (tartalmi) szempontból is felderítő jelentésnek tekinthetők azok a dokumentumok, amiket B. J. O. V. asztalára tesz? A szerző publikációs tevékenységéből következtetve (másról nincs információnk) a miniszterelnök úr teljes bizalommal alapozhatja döntéseit tudós tábornokainak bölcs tanácsaira?

(Tényleg, most akkor nálunk nominális vagy szubsztantív demokrácia van?)

Nem csak, és nem elsősorban Béres Jánost (valamint Boda Józsefet, Resperger Istvánt és a később még terítékre kerülő „professzorokat” hibáztatom azért, ahova a katonai és a polgári nemzetbiztonsági felsőoktatás, a hadtudományi (és rendészettudományi) doktori képzés eljutott. Ők is át lettek verve. Kihasználták a gyengeségüket, kisebb-nagyobb szívességeket tettek nekik (például angol nyelvű „tanulmányok” közlésével a Katonai Biztonsági Hivatal kiadványában), lekötelezték, csőbe húzták, ígérgetések és fenyegetések hálójával gúzsba kötötték őket. Most már nem is lehet tőlük várni, hogy az asztalra csapnak, szembe szállnak feletteseikkel és „szürke eminenciás” beosztottaikkal, kiállnak a szakma (és az ország) valódi érdekeiért.

De miért is veszi tudomásul a kormányzat zokszó nélkül, hogy egyetemi vezető oktatói pályázatok követelményeit szándékosan lebutítsák, vagy a pályázati igazolásokat a nemzetbiztonsági szolgálatok főigazgatóinak segédletével meghamisítsák, hacsak nem ő maga ad erre utasítást?

Miért osztogatnak kisebb vagyonokat olyan egyetemi jegyzeteknek nevezett fércművek állítólagos szerzőinek és szerkesztőinek, amik a középiskolás szintet se nagyon ütik meg?  

Miért akarja a kormányzat a nemzetközi tanulmányok, a kommunikáció, a politológia, vagy úgy általában a társadalomtudományok (a nemzetbiztonsági ismereteket is beleértve) oktatását a Nemzeti Közveszélyes Egyetemen összpontosítani, sőt arra korlátozni?

Miért kellett a nemzetbiztonsági felsőoktatást dilettáns amatőrökre bízni? (Tisztelet a kivételnek, a jegyzetírást leszámítva egész munkássága alapján Béres Jánost is annak véve.) Olyanokra, akik nem képesek a NATO munkanyelvén szakirodalmat olvasni; olyanokra, akik tősgyökeres civilek; olyanokra, akik sohasem teljesítettek nemzetbiztonsági munkakörben szolgálatot; vagy összekeverik a rendőri nyomozást a hírszerzéssel?

Miért is nem kell a hírszerző és elhárító palántáknak idegen nyelvet tanulniuk? Mert az ellenség köztünk van? Hogyan lett a színvonalát tekintve mindig is „elitnek” számító nemzetbiztonsági képzésből az NKE „szégyenpadja”, ahova a mindenkori minimális pontszámmal is be lehet kerülni?

Miért kellett a Hadtudományi Doktori Iskola Nemzetbiztonsági Tudományszakját hosszú éveken keresztül összevonni a Rendészettudománnyal, amikor annak volt egy külön egyetemi kara (és egy többször is elbukott, önálló doktori iskola-alapítási kérelme)? Hogyan szállhatta meg a tudományszakot az az oktatói gárda, amelyik a Rendészettudományi Karon ismételten alkalmatlannak bizonyult egy doktori iskola működtetésére? (Megjegyzés: azóta – sokadik nekifutásra – megalakult a Rendészettudományi Doktori Iskola.) Miért kellett e kutatási terület vezetőjének egy határőr ezredes, főiskolai tanárt kinevezni? Miért nem a Nemzetbiztonsági Intézet igazgatója vagy valamelyik tanszékvezetője vezette a kutatási területet? Talán, mert az igazgató nem ért hozzá, az egyik tanszékvezető egy másik kar dékánja, a másik tanszékvezetőnek semmilyen szolgálati tapasztalata nincs (se rendőri, se katonai, se nemzetbiztonsági, se tűzoltó, sőt még kéményseprő sem), a harmadik pedig ki se látszik a Terrorelhárító Tanszék felállításával és működtetésével járó munkából, és különben is: a kutatási területen meghirdetett 56 témából egyetlen egy olyan volt, ami félig-meddig a terrorizmushoz köthető? Az talán nem nemzetbiztonsági és/vagy rendvédelmi terület? Vagy marakodnak rajta, és a sok bába közt elvész a gyerek.

Vagy létezik valami titkos terv, amiről csak kevesen tudhatnak?

Miért nézi ezt a vergődést szótlanul a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság, a Hadtudományi Társaság és annak Nemzetbiztonsági Szekciója? Vajon – a történtek fényében – nominális vagy szubsztantív a magyar tudomány szabadsága és függetlensége?

Miért kellett megszüntetni a magyar honvéd tisztképzés és a magyar katonai felsőoktatás egyetlen még létező, nagy hagyományú intézményét (a ZMNE-t), és beolvasztani a kínkeservesen összeeszkábált, valóságos zsiványtanyaként működő Nemzeti Közveszélyes Egyetembe? Egyszer még ezért is felelősséget kell vállalni valakinek.

Mi (vagy ki) áll ennek az egésznek a hátterében? Ki az, aki módszeresen rombolja a Honvédelmi Minisztérium és a nemzetbiztonsági szolgálatok felsőoktatási és tudományos tevékenységét? És vajon miért? Kinek az érdekeit szolgálja ezzel? Vajon ki lehet a BM beépített embere a HM-nél? Vajon ő mitől érinthetetlen? Ki állhat mögötte? Mit tudhat rektorokról, főigazgatókról, parlamenti képviselőkről, bizottsági elnökökről és tagokról, főügyészekről, alügyészekről, kormánytagokról, erőszak-miniszterekről, volt és regnáló miniszterelnökökről, hogy mindenki őt védelmezi, mintha szerelmes lenne belé?

Mondottam volt: ezek költői kérdések. Azazhogy mégsem. Házi feladat a Nemzeti Közveszélyes Egyetem Nemzetbiztonsági szakos hallgatónak:

Merüljetek el mélyen gondolataitokban, és alkossatok önálló véleményt a fenti kérdésekről! Írjatok magyar nyelvű dolgozatot a tudomány és a felsőoktatás szabadságáról és a demokrácia szubsztantív vagy nominális válfajának mibenlétéről!

(Folytatjuk...)