Negyvenegyedik bejegyzés, amelyben köszönetet mondunk a kedves Európai Uniónak...

Az előző folytatása. A 6.6. alfejezet az Elemzés-értékelés címet viseli. Ebből – többek között – „megtudhatjuk” az alábbiakat:  

„Az elemzés-értékelés során alkalmazott eljárások alapvetően három csoportra oszthatók:

-     az egyszerű formális logikai eljárásokra;

-     a kötött elemző-értékelő eljárásokra;

-     a komplex elemző-értékelő modellekre és módszerekre.

Az egyszerű logikai eljárások alapján végzett elemzés-értékelés a leggyakoribb alkalmazott módszer, mert rendkívül hatékony egy bekövetkezett esemény körülményeinek, hatásainak és következményeinek vizsgálatára. Ebben az esetben alkalmazzák az olyan formális logikai gondolkodási módszereket is, mint a dedukció és az indukció, valamint az abdukció. További egyszerű módszerekhez tartozik még:

-     az összehasonlító;

-     a minták alkalmazása;

-     a felsorolásos;

-     a kapcsolati háló;

-     a folyamatmodell;

-     a profilozás;

-     a szimulációs modell.”

Ezt a felosztást (egyszerű/kötött/komplex) V. CS. találta ki, és valljuk be, nem sikerült jól. Amit ő „formális logikai eljárásnak”, vagy „egyszerű logikának” nevez, az éppenséggel az informális logika, azaz a természetes emberi nyelven történő („szöveges”) gondolkodás. Ezt lehetne szembeállítani a „formális”, vagy a szerző szóhasználatában „kötött” elemzési technikákkal. Mások a minőségi-mennyiségi párosítást is alkalmazzák. A „további egyszerű módszernek” nevezett eljárások többsége egyáltalán nem egyszerű, nagyon is komplex, összetett, mint például a kapcsolati háló elemzése, a folyamatmodell, a profilozás, vagy a szimuláció.

És itt kell leszögeznem, hogy az „egyszerű logikai eljárások alapján végzett elemzés-értékelés” egyáltalán nem „rendkívül hatékony”, pont emiatt vált szükségessé a strukturált elemzési módszerek kidolgozása.

A felhasznált irodalomjegyzékben hivatkozik a Heuer-Pherson szerzőpáros Structured analytic techniques for intelligence analysis c. művére (2011). Lehet, hogy látta valakinek a könyvespolcán, de szinte biztos, hogy nem olvasta. Ha olvasta volna, akkor átvehette volna az ő sokkal logikusabb felosztásukat, amely szerint az elemző-értékelő módszereket négy csoportba sorolhatjuk:

1./ Szakértői értékelés (ez az, amit ő formális logikának, én pedig informális logikának, másképpen tapasztalaton alapuló logikus gondolkodásnak nevezek);

2./ Strukturált elemzés;

3./ Mennyiségi elemzés szakértők által generált adatok – többnyire szubjektív valószínűségi becslések – alapján;

4./ Mennyiségi elemzés számszerűsíthető tapasztalati adatok – például szenzorok mérési adatai vagy ökonometriai, statisztikai adatok – alapján.

Az első kettőt minőségi, a két utóbbit mennyiségi elemzésnek is nevezhetjük. A szerzők a strukturált elemzésen belül nyolc alkategóriát és mintegy 50 konkrét módszert ismertetnek részletesen előnyeikkel, hátrányaikkal, alkalmazhatóságuk feltételeivel egyetemben. Ezek közül jó néhányat V. CS. is említ. De akkor sem kéne hivatkozni az elemző-értékelő szakma nagy öregjeire, klasszikusaira, ha nem olvasta őket, vagy legfeljebb a tartalomjegyzékükig jutott el.

Komoly bajok vannak a szakszerűséggel, amit egy szakavatott lektornak és/vagy szerkesztőnek feltétlenül észre kellett volna vennie. Így például egyenesen mellbevágó az elemző-értékelő területen dolgozó szerzőtől az alábbi passzus:

„A hírszerzési ciklusban az elemzés-értékelésnél jelenik meg a hírszerzés jellegének újabb csoportosítása, amely alapján megkülönböztethető:

–        aktuális (napi) hírszerzés (current intelligence);

–        hagyományos hírszerzés (basic intelligence);

–        hosszú távú hírszerzés (long therm intelligence).”

Most ne törődjünk azzal az elírással, ami a term (terminus, időtávlat) és a therm (meleg fürdő) jelentése közötti különbség szemléltetésére adhatna alkalmat a nyelvtanároknak. Ez nyilvánvalóan csak gépelési hiba (amit azért illett volna a lektornak vagy a szerkesztőnek kijavítania). Inkább törődjünk azzal, hogy a szerző figyelmen kívül hagyja, hogy az angol intelligence terminus (therminus, haha) nemzetbiztonsági összefüggésben nemcsak a szervezet („hírszerző szolgálat”) és a tevékenység („hírszerzés”), hanem a produktum, a végtermék (azaz a felderítési adat, illetve a tájékoztatás vagy jelentés) értelmében is használatos. Nem véletlenül a CIA elemző-értékelő (tájékoztató) osztályát nevezik intelligence department-nek, és nem a hírszerző, műveleti egységét. Vagyis, amiről itt szó van, az nem a hírszerzés felosztása, hanem egyrészt a felderítési igények kategorizálása a felhasználás célja szerint, másrészt a tájékoztató jelentések fajtái, harmadrészt az elkészítésük folyamatában alkalmazott elemzői megközelítések, gondolkodási stratégiák jellemzői. Ezt valószínűleg a szerző is tudja, de sajnos nem képes világosan megfogalmazni.

A current intelligence a műveleti oldalon egyszerűen az adat- és információszerzés folyamatosságát, az elemző-értékelő szakterületen pedig a napi jelentések elkészítését takarja. A szerző állításával ellentétben nem ebbe a körbe tartozik a riasztás, ami egy külön kategória (lásd I&W, azaz Indications and Warnings, magyarul változáskövető és riasztó rendszerek). A riasztás nem napi jelentői rutin-feladat, hanem önálló jelentésfajta, amire – kiadása esetén – külön (és azonnal) fel kell hívni a felhasználó figyelmét.

Nehezen tudom értelmezni, hogy a szerző a basic intelligence kifejezést először „hagyományos hírszerzésnek”, másodjára „klasszikus (alap) hírszerzésnek” fordította le magyarra. Egyik megoldás sem jó, az alábbi kifejtésről nem is beszélve:

„A klasszikus (alap) hírszerzés esetén az információ tartalma határozza meg az elemzés-értékelés mélységét, mert a felhasználók tájékoztatása során a lényeg az információ (ismeret/tudás) átadásán van. Ekkor is viszonylag kevés idő van az információk elemzés-értékelésére, mert az információ nem veszítheti el az aktualitását a felhasználók számára. Általában a klasszikus hírszerzés során az egyszerű logikai eljárásokat alkalmazzák az elemző-értékelők.”

Jujj. Ezek szerint nem tudja, hogy a basic intelligence az országismereti, haditechnikai, katonai, földrajzi, gazdasági, társadalmi, politikai és egyéb háttér-tudnivalók gyűjtését, rendszerezését, alap-adattárak összeállítását és tájékoztatásra való felhasználását jelenti. A „klasszikus” szó itt fölösleges (és nem helyénvaló), a „logikai eljárások” említése pedig kifejezetten félrevezető. Az alap-adattárakat adatbázis-kezelő rendszerekkel, adatbányászati eljárásokkal, úgynevezett tudásgeneráló módszerekkel dolgozzák fel és nyernek ki belőlük minél több hasznosítható információt.

Van abban valami igazság, amit a „hosszú távú hírszerzésről” ír (bár helyesebb lenne „mélységi” vagy „stratégiai” elemzésnek, illetve „kutatási jelentésnek” hívni):

„A hosszú távú hírszerzés esetén a hangsúlyt az előrejelzésre és a következtetésekre helyezik, mert ebben az esetben a felhasználók számára olyan információkat kell biztosítaniuk, amely a közép- és a hosszú távú döntéseikhez kell. Ebben az esetben az elemző-értékelők a komplex elemző-értékelő módszereket helyezik előtérbe, így az információk elemzése hosszú időt (esetenként hónapokat) vesz igénybe. A hosszú távú hírszerzés terméke mindig egy átfogó, több tízoldalas anyag.”

Azonban én nem a „hosszú időt (esetenként hónapokat)” igénybe vevő elemzést hangsúlyoznám ki (hiszen előfordulhat, hogy a felhasználónak sürgősen támad igénye egy stratégiai szintű, a dolgok mélyére hatoló elemzésen alapuló jelentésre), hanem itt is a folyamatosságot és a ciklikusságot, a stratégiai előrejelzések lépcsőzetes, időszakonkénti megújításának szükségességét. Az biztos, hogy hónapokon keresztül semmit sem elemeznék úgy, hogy a végeredményt ne vetném össze a legfrissebb értesülésekkel, fejleményekkel (nehogy véletlenül „felülírják” a következtetéseimet). És – ahogy már említettem –  mindig vigyáznék a „mindig” szó használatával: a felhasználók nem szeretik a hosszúra nyúlt jelentéseket, sőt általában el sem olvassák azokat, ezért nem igaz, hogy a termék „mindig egy átfogó, több tízoldalas anyag”. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a több tízoldalas elemzésekből – lehetőleg a szakmai közösségen belüli vitát követően – lényegre törő, meggyőző jelentés készüljön, aminek feltétlenül legyen egy jó, figyelemfelhívó címe, és egy rövid, hatásos összefoglalója (az elején). Lám, még V. CS. több tízoldalas tanulmányát sem olvasta el a lektor és a szerkesztő, vagy ha igen, akkor nem elég alaposan. Pedig a következő oldalon helyesen állapítja meg a szerző – saját magát is cáfolva –, hogy „minden esetben tartózkodni kell a túl hosszú jelentésektől, mert a felhasználóknak korlátozott idejük van a hírszerző tájékoztatókra”. B. J. a PhD doktoroknak szánt egyetemi jegyzetbe írt (másolt) „tanulmányában” a három oldalas V. CS. féle elemzés-értékelés témájú alfejezet tartalmát egyetlen egy, kilenc soros bekezdésbe sűrítette (126. o.), így azt már tényleg nem érdemes még elolvasni sem. Látszik, hogy az operatív szolgálat iránt túlságosan elfogult főigazgató-helyettes az elemző-értékelő szakágat semmire sem becsüli. Sebaj, nézzük inkább a jegyzet (a „mesterfokú”) 1.2.2., azaz Hírszerző műveletek c. alpontját!

Már az első mondat fennakad a torkomon. Az adatszerzés és az elemzés-értékelés mellett a hírszerző művelet lenne a „hírszerzés harmadik ága”? Vajon mindháromnak van saját igazgatósága a KNBSZ-nél? Mi különbség van az „adatszerzés” és a „hírszerzés” között? Ha a HUMINT-ot a „hírszerzési ciklus” keretében az „adat- és információszerzéshez” soroltuk (a mesterfokú jegyzet 122. oldalán mint „emberi erőforrásokkal folytatott információ és hírszerzés”-t), akkor melyik „INT”-végű felderítési nem tartozik az itt emlegetett, tőle különböző, önálló ágként aposztrofált hírszerző művelethez? Tényleg nem értem, és szerintem a hallgatók sem.

Talán a következő mondat segít.  „Hírszerző műveleteket alapvetően a hírszerző ciklus elemét képező adat- és információszerző munka érdekében, valamint a stratégiai célú érdekérvényesítő tevékenységek során hajtja végre a hírszerző szolgálat.” Aha. Tehát egyrészt a HUMINT műveleti biztosításáról és támogatásáról van szó (az adat- és információszerző munka szerves részeként, nem pedig a hírszerzés önálló ágaként), másrészt a nyugati terminológiában „stratégiai kommunikációnak”, „pszichológiai hadviselésnek” „titkos politikai műveleteknek”, vagy egyszerűen csak „piszkos trükköknek” nevezett tevékenységformáról (ide tartozik a „sötét propaganda”, a fegyveres felkelések szítása, kormányok megdöntése, merényletek elkövetése, különböző félkatonai akciók végrehajtása stb.), amit a hírszerzés információkkal támogat, vagy egyes országok gyakorlatában maga a hírszerző szervezet hajtja végre. A CIA-ban erre van egy külön igazgatóság, a magyar nemzetbiztonsági szolgálatok számára az effajta tevékenység tilos, és nem is nagyon vannak meg a képességeik rá.

A következő bekezdésben ezt olvashatjuk: „Hírszerző műveletekre az angol terminológiában egyaránt használják a titkos (lábjegyzetben: Covert Action) és a fedett (lábjegyzetben: Clandestine Operation) művelet fogalmakat, amelyek tartalmilag elkülönülnek egymástól. Míg a titkos műveletekkel elsősorban a végrehajtókat és a megbízókat fedik, titkolják, addig a fedett műveletekkel magát a tevékenységet. A hírszerző műveletek többsége azonban mindkét terület jellemzőit tartalmazza.”

Nézzük csak. Először is: nem az angol, hanem az angol nyelvű (főként amerikai) terminológiáról beszélünk. Másodszor: pont ellenkezőleg, a covert-et kell fedett-nek, és a clandestine-t titkos-nak fordítani. A szövegben előhozott további magyarázatok (bár rendkívül soványak, élettelenek, hogy ne mondjam: anorexiásak) többé-kevésbé stimmelnek, de csak akkor, ha a keresztbe fordítástól eltekintünk, és nem vagyunk tudatában annak, hogy a kérdést mások, pl. a már említett James McCargar (1993), sokkal érthetőbben és szemléletesebben réges-régen kivesézték.

A terrorizmus elleni harc kapcsán a hírszerzés „titkos műveletei” új megvilágításban és tartalommal (lásd pl. a pilóta nélküli repülőgépek bevetésével végrehajtott nagy pontosságú csapásmérések felderítő-hírszerző támogatását) ismét az érdeklődés homlokterébe kerültek, de valami – egyelőre rejtélyes – okból V. CS. és B. J. tanulmányában egyetlen egy olyan kifejezést sem találunk, amelyikben a „terror” szó önállóan vagy összetétel tagjaként előfordulna. Mintha a katonai hírszerzés főigazgató-helyettese nem hallott volna a terrorfelderítésről és -elhárításról, ami pedig a szervezete törvényben rögzített feladatai között is szerepel.  

Rendkívül helytelen az is, hogy az alpont utolsó bekezdésében (127. o.) B. J. – „az érdekérvényesítésre irányuló hírszerző műveletek” kapcsán noha említi, hogy ezek nem minden ország szolgálata számára engedélyezettek, azt nem zárja ki egyértelműen, hogy a KNBSZ is hajthat végre ilyeneket. Konkrétan említi a felsorolásban a közvetlen személyre irányuló erőszakos cselekedeteket (verőlegények alkalmazását?), a lejárató kampányokat (a kádárista BM és a Habony-művek kedvelt módszerét), a félkatonai műveletek között ellenállók felfegyverzését (remélem, nem a Betyárseregre gondolt) és a „likvidálást”, azaz a törvénytelen gyilkolászást. 

Kedves Európai Unió! Még egyszer kösz! Köszönjük, hogy pályázati pénzekkel támogatod a verőlegények alkalmazását, a lejárató kampányokat és a „likvidálást”, azaz a törvénytelen gyilkolászást népszerűsítő, a nemzetbiztonsági szolgálatok iránt rettegést keltő egyetemi jegyzetek elkészítését!

Leküzdve rettegésemet, juszt is azzal folytatom, hogy mindkettőjüktől (Vida Csabától és Béres Jánostól is) elvárható lett volna, hogy a titkos politikai műveletek kérdését ne csak a hírszerzés, hanem – magyar vonatkozásban – az elhárítás (valamint a terrorfelderítés és a terrorelhárítás) szempontjából is tárgyalják, és térjenek ki részletesen a téma jogi és morális, erkölcsi aspektusaira. Továbbá legalább említsék meg, hogy az effajta, kétes megítélés alá eső, hidegháborús jellegű műveletek, mint pl. az ún. „likvidálások” elsősorban a szovjet típusú szolgálatok eszköztárába tartoznak (lásd: a Litvinyenko-gyilkosság), és ma már az amerikai és a brit szolgálatok számára is törvényileg tiltott módszerek. A CIA, vagy még inkább az izraeli Moszad némelyik akcióját pedig itt lehetett volna bírálni (és elemezni!), persze azt is hozzátéve, hogy egy többé-kevésbé hadban álló országról van szó, amelyet ellenségei meg akarnak semmisíteni, és ők is hasonló módszereket alkalmaznak vele szemben. 

Még egy röpke szakmai (terminológiai) észrevétel:  az egész fiaskót (mármint a mesterfokú jegyzet 1.2.2. alpontjának kisiklását) el lehetett volna kerülni, ha az intelligence operation(s)-t ebben a kontextusban (szövegösszefüggésben) nem hírszerző műveletnek, hanem a hírszerzés műveleteinek fordítják a szerzők (és persze nem keverik össze a covert és a clandestine magyar megfelelőit), továbbá autentikus forrásokat használtak volna. Ja, és amikor egyes elvarázsolt szolgálatok elkanászodott  titkos ügynökeinek törvénytelen rémtetteiről van szó, akkor kerülni kéne a királyi többes használatát.

Visszatérünk V. CS. alkotásához, amelynek 6.9. alfejezete A hírszerzés különböző szintjei, hírszerzés és felderítés kapcsolatrendszere fejlécet viseli (a vessző után hiányzó névelőkkel most nem foglalkozunk). Az ide tartozó két bekezdésben sikerül a felderítés és a hírszerzés kérdéseit a katonai szférára korlátozni, és a hadászati, hadműveleti, harcászati nagyságrendek ügyét összekeverni a hírszerzés és a felderítés elhatárolásával. „A hírszerzésnek – a felderítés vonatkozásában – a stratégiai felderítést, mint a felderítés egyik formáját tekintik. Ez alapján a hírszerzés a felderítés része…” – jelenti ki V. CS. A „mint” elé itt nem kéne vessző, de ez a kisebbik baj. Az állítmányt múlt időbe kellett volna tenni, mert ez a felfogás már elavult. Talán V.Cs. és B.J. még nem hallott a "harcászati HUMINT"-ról? A további kinyilatkoztatások legfőbb hiányossága, hogy nincsenek kifejtve, példákkal illusztrálva, megmagyarázva és aktualizálva, továbbá a polgári nemzetbiztonsági területre nem alkalmazhatók. B. J. a két bekezdést egybe sűríti,  a mondandót ismét kiegészítve a NIC-re és a NIST-re történő utalással, ami ugyan helyeselhető lenne, de a megértést elősegítő magyarázatok hiányában nem sokat segít. Az átvételeket természetesen itt sem jelöli B. J. semmilyen formában.

Az utolsó alfejezet V. CS.-nél A hírszerzés szervezetei alatt a szektoriális felosztás alapelemeit sorolja fel (katonai/polgári, hírszerző/elhárító), és megadja a nemzetközi közösség (?) Magyarország vonatkozásában meghatározó nemzetbiztonsági szolgálatainak (?) elnevezését teljes és rövidített, betűszavas formában. Ez a rész annyira súlytalan és semmitmondó, hogy B. J.  ki is hagyta „az ő tanulmányából”.

Már csak a Felhasznált irodalom van hátra, amelynek jegyzéke (Láss csodát!) egyértelműen bizonyítja, hogy V. CS. és B. J. nagyjából ugyanazokat a szerzőket olvassa, azzal a különbséggel, hogy B. J. nagyon helyesen a szerzőket a családnevük szerint teszi ABC-sorrendbe, továbbá a magyar szerzőknél a doktori címeket (amiket egyébként nem kéne feltüntetni) a név után helyezi el, ellentétben Vida Csabával, aki a név előtt. Aki nem sajnálja az időt  ilyen hiábavalóságokra, még azt is „kinyomozhatja”, hogy a B. J. irodalomjegyzékében feltüntetett szerzők és művek egy az egyben megegyeznek a V. Cs. „ciklusos” (a Felderítő Szemlében megjelent) tanulmányának  végén felsoroltakkal.

Mit mondhatnék? Most már értem, hogy a források felhasználásáért miért nem vállaltak felelősséget a szerzők, és azt is, hogy az ÁROP – 2. 2. 21. (Tudásalapú közszolgálati előmenetel), több százmillió Ft-os pályázat interneten bárki számára elérhető anyagai közül miért pont a Nemzetbiztonság általános elmélete c. egyetemi jegyzet bújt el a legkevésbé hozzáférhető rejtekhelyre.

(Folytatjuk...)