Negyvenedik epizód, amelyben döntenünk kell priorálás és priorizálás között...

Az előző folytatása. Ott tartottunk, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatoknak – azok szerint, akik ezt egyetemen oktatják – joguk van visszaélni az információkkal. Remélem, hogy nekem, egyszerű állampolgárnak legalább élni van jogom. (Egyszer majd elmesélem, hogy ki és miért „aggatta” rám a „nemzetbiztonságért aggódó” jelzőt...)

Szóval. A szóban forgó egyetemi jegyzet következő, 6.2. alfejezete a hírszerzési ciklussal foglalkozik. Elfogadom, hogy nehéz erről a témáról a hagyományos megközelítésen túl bármi újat, érdekeset, korszerűt mondani, de azért – a hallgatók kedvért – meg lehetett volna próbálni. Mondjuk nemcsak az évtizedek óta unalomig ismételgetett alapsémát kellett volna iskolás módon leírni és ábrázolni, hanem esetleg ki lehetett volna egészíteni olyan – alapfokon is kötelezően ismertetendő – nyilvánvaló mozzanatokkal, mint pl. az „adattovábbítás” (vagy katonai műszóval „összeköttetés”), az információk eljuttatása a felhasználókhoz. Ez az amit Csaba „tájékoztatásnak” nevez (anélkül, hogy kifejtené, mit ért alatta), és megállapítja róla, hogy két alapvető formája van: a szóbeli és az írásbeli. Jujj. És ezt egy egyetemi jegyzetből kell megtudnunk, egy felderítő katonától, aki a hadtudományok doktora. Ennél többet nem is árul el a „tájékoztatásról”, mert rögtön áttér „a hírszerző szervezetek számos termékének különböző szempontokból lehetséges csoportosításaira”.

Kedves Egyetemi Hallgatók! Ti tudtátok, hogy a tájékoztatás két alapvető formája a szóbeli és az írásbeli? El ne felejtsétek a vizsgáig!

És azt tudtátok, hogy a szerzők és a szerkesztők azt az instrukciót kapták útravalóul, hogy „lebutított” jegyzetet készítsenek, nehogy valami kiszivárogjon a titkos mesterfogásaikból? Miközben ők „talicskával hordják ki” és két marokkal szórják az államtitkokat, mint azt – többek között – a harminckettedik és harmincharmadik epizódból is láthattátok, és még látni is fogjátok néhány későbbi bejegyzésből? Lebutított, na jó, de ennyire? A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen? Az alapszakosoknak, sőt a mestereknek és a doktoranduszoknak is? Plagizálva, az Európai Unió pénzén? Brrr.

Keegan egyébként „delivery”-nek, azaz „szállításnak” nevezi a „tájékoztatást”, és szintén a hírszerzési ciklus kihagyhatatlan elemének tekinti, de ő legalább tudja, hogy miről beszél (Keegan, John: Intelligence in War. New York, 2003), és nem is az utolsó helyre teszi a „szakaszok” közük, hanem az egész ciklust átszövő folyamatos tevékenységnek tartja. Elvégre a feladatszabást el kell juttatni a végrehajtókhoz (az adatszerzőkhöz, hírszerzőkhöz, ügynökökhöz, operatív, fedett állományhoz), a megszerzett információkat az elemzőkhöz-értékelőkhöz (vagy esetenként közvetlenül a döntéshozókhoz), a tájékoztató jelentéseket – katonai felderítés, hírszerzés esetén – a harcoló csapatokhoz, a megfelelő szintű parancsnokságokra, és mindez a titokvédelmi és egyéb műveleti biztosítási követelmények miatt sajátos szakmai feladat, ami a „hírszerző ciklus” szerves része.

Ha már említettük az „elektromágneses hullámokon alapuló távközlést” és az internetet mint a hírszerzésbe (forradalmi) változásokat hozó tényezőt, akkor itt lett volna az alkalom arra, hogy ezek fontosságát (jelentőségét) és tartalmi lényegét a hírszerzési ciklusba illesztve kiemeljük, megvilágítsuk.

Immár több, mint 20 éve az Európa Kiadó jóvoltából magyar nyelven olvasható Christopher Felix (alias James McCargar) A titkos háború c. „tankönyve” (eredeti címe: A Short Course in the Secret War), amelyben a szerző röviden, de velősen elmagyarázza: Az összeköttetési vonalak kifejezés „vonatkozhat titkos rádió adó-vevő készülékekre vagy a kódokra is, de rendszerint az emberi kapcsolatokat jelenti: a központ és a terepen működő ügynökök közti kapcsolatokat, amelyek a titkos hírszerző hálózatot alkotják. Az összeköttetési vonalak a teljes konspirációs apparátust felölelik, s a „konspirációs helyektől” kezdve – amik nem mások, mint meghatározott időpontok és helyek, ahol az ügynökök a köztük lévő kapcsolat megszakadása esetén találkozhatnak – az információ „hazaküldésének” módszereiig sok mindent magukban foglalnak… A lényeg az, hogy „összeköttetési vonalak” nélkül nincs titkos hírszerző hálózat, csak kapcsolat nélküli, koordinálatlan, nehezen irányítható egyének” (148-149. o.).  

Bár az idézett szöveg a HUMINT-ra koncentrál (nem a felderítésre-hírszerzésre általában), az embernek mégis néha az az érzése, hogy McCargar rövid kis könyvecskéjének kivonatos ismertetése és megbeszélése (néhány kisebb kiegészítéssel) több hasznos ismeretet nyújtana a hallgatóknak, mint a Nemzeti Közveszélyes Egyetem nemzetbiztonsági egyetemi kurzusai a hozzájuk tartozó nyomtatott és elektronikus jegyzetekkel együtt.

A kérdéses részt mindkét szerző (V.CS. és B.J.) kiegészítette azzal a megjegyzéssel, hogy „a hírszerzés elméletének képviselői (sic!) között napjainkban jelentős tudományos vita folyik arról, hogy egyáltalán létezik-e már (sic!) klasszikus felderítési ciklus? (B. J. –nél „már” helyett „még” szerepel.) A ciklust bírálók (sic!) többsége új szakaszokkal (többek között a hírszerzési információk felhasználásával vagy a tárolás kérdéskörével) egészítené ki, valamint a visszacsatolások rendszerét hiányolják (sic!) a ciklusból.” (99. o). Tegyük hozzá, hogy nem „a ciklust”, hanem a klasszikus ciklus-elméletet bírálják (vajon kik?), és semmiképpen sem ilyen nyelvtanilag döcögős formában. Béres János a mesterfokú jegyzet 120.-121. oldalán valamit javított a szövegen (nem sokat, és idézőjelek nélkül így is szabálytalan átvételnek minősül az egész bekezdés), lábjegyzetben hozzátéve egy hivatkozást Vida Csaba: Létezik-e még a hírszerző ciklus? (Miről szól a hírszerzés) című, a Felderítő Szemle 2013/1. számának 48. oldalán kezdődő írására. Ezt is megnéztem. Problémafelvetésnek és szakirodalmi áttekintésnek „elmegy”, de a megfogalmazása csapnivaló, a fogalomhasználata zűrzavaros és logikátlan. A klasszikus hírszerzési ciklus-elméletek bírálatát következetesen „a ciklus elleni támadásoknak” nevezi, keveri a hírszerzést az elemzés-értékeléssel és a hírszerzési ciklussal; a nemzetbiztonsági hírszerzést azonosnak tekinti a magáncégek (üzleti) hírszerzésével ahelyett, hogy szembeállítaná vele (vagy mondjuk a bűnügyi hírszerzéssel), és a kelleténél többet hivatkozik saját magára (egy korábbi cikkére) mint minden lényegi ismeret kútforrására. Ettől függetlenül, rendesen megszerkesztve és lektorálva, kijavítva elfogadható lenne folyóiratcikknek, sőt a hallgatók is megédemelték volna, hogy a benne kifejtett – a „klasszikushoz” képest – új megközelítésekkel, bírálatokkal legalább vázlatosan megismerkedjenek a jegyzetből (de nem V.CS.-t, hanem az általa is idézett/hivatkozott eredeti, külföldi és magyar szerzőket, közleményeket megjelölve kútforrásként, és azokat kiegészítve V.CS. és B.J. saját meglátásaival).

Azt mindenképpen alá kellett volna húzni a jegyzetben és a folyóiratcikkben egyaránt, hogy a ciklus-elméleteket érő bírálatok nem érvénytelenítik a hírszerző tevékenység ciklikus jellegét, ami mindig is a felderítő munka egyik legfontosabb, lényegi sajátossága volt, és az is marad. Nevezetesen: a hírszerzés mint tevékenység és folyamat visszatérően ismétlődő, egymástól elkülöníthető szakaszokból áll, amelyek meghatározott specifikumokkal, közös, azonosítható jellegzetességekkel bírnak. Ez a ciklikus jelleg biztosítja a tevékenység folyamatosságát és rendszerességét, tervezhetőségét, valamint ellenőrizhetőségét, vezethetőségét, a szakmai munkamegosztás megszervezhetőségét, az oktatás és a kiképzés elmélyíthetőségét és még sok minden mást. Éppen ez (a hírszerzési ciklusról, annak elemeiről, szakaszairól, sorrendjéről, kapcsolódási pontjairól folyó szakmai vita) képezi a hírszerzés elméletének egyik központi kutatási területét, és az elméletek gyakorlati alkalmazhatóságának feltételét. Ha például téves elképzelések alapján elhanyagoljuk az olyan – nem „klasszikus”, vagy inkább „nem tipikus” – szakaszok (és a ciklus egészén át ható tényezők, szempontok) vizsálatát, mint a felkészülés, a tervezés, a koordináció, az összeköttetés, az ellenőrzés, a titokvédelem és a „konspiráció”, a hírszerzés folyamatába illeszkedő „elhárítás” (műveleti biztosítás), az önértékelés stb., akkor kellemetlen meglepetések, váratlan kudarcok várnak ránk.

Maguk az egyes ciklus-elemek, szakaszok is visszatérően ismétlődő, ciklikus mozzanatokból épülnek fel, azaz beszélhetünk például elemző-értékelő ciklusról is, mint ahogy az ügynöki hálózat kiépítésének és működtetésének, fenntartásának és megújításának is megvan a maga „bioritmusa”. Vagyis a körfolyamatot a szervezeti működés több szintjén egymásba fonódó körfolyamatok alkotják, és ezen az sem változtat, hogy természetesen lehetnek olyan rendkívüli feladatok, események, válságok is, amelyek a felderítés menetét kizökkentik megszokott medréből, letérítik a kijelölt „körpályáról” (amit talán ezért helyesebb lenne „spirális” vagy még inkább „gördülő” pályának, fejlődési útnak nevezni). De mivel minden mindennel összefügg, még a gépezet forgó alkatrészei közé bekerült „porszemek” is fogaskerékké csiszolódnak, és előbb-utóbb a többi fogaskerékhez illeszkedve részt vesznek azok meghajtásában. Ez volt megfigyelhető a terrorizmus és a nukleáris proliferáció által képviselt fenyegetés – mint valaha új, egyedi felderítési feladat – esetében is. A hasonló, „új típusú fenyegetések és kihívások” (ide sorolhatjuk a „kiberhadviselést” is) azóta a rendszeres feladatszabás  keretei között a hírszerzési ciklus részévé váltak, és külön szervezeti egységek „szakosodtak” a kezelésükre.

Egyáltalán, miképpen lehetséges, hogy a két nemzetbiztonsági egyetemi jegyzet egyikében sem fordul elő az a rövidítés, hogy CCIRMS? Tisztelt Egyetemi Hallgatók! Ha az én diákjaim lennétek, akkor ezt álmotokból felverve is kívülről fújnotok kellene, a jelentés, az elvi jelentőség, az összefüggések és a gyakorlati megvalósulások részletezésével, példákkal fűszerezve. De mivel nem az én diákjaim vagytok, fityiszt nektek!

Lépjünk tovább.

A következő, rendkívül döcögős megfogalmazású és pontatlan terminológiát használó alfejezet „az információigények (sic!) fogadása”, amiből – terjedelmi okokból – csak egy nagyon durva nyelvbotlást emelünk ki, amit a szerkesztőnek és a lektornak is észre kellett volna vennie (ha figyelmesen elolvasta volna a fejezetet). Csaba! A prioritások (azaz fontossági sorrendek) meghatározása nem azonos a priorálással! Ez utóbbi a személyekre vagy szervezetekre vonatkozó adatok különféle (bűnügyi és operatív) nyilvántartásokban való ellenőrzését jelenti! Még szerencse, hogy B. J. tábornok úr ezt tudja, és a priorálás helyett a priorizálás kifejezést használta, bár nem vagyok teljes mértékben meggyőződve arról, hogy ennek a szónak van létjogosultsága a magyar nyelvben. Általában elmondható, hogy B. J. sokat javított az eredeti, V. CS.-féle szöveg nyelvi csetlés-botlásain, ami persze nem változtat azon a tényen, hogy nagy terjedelemben, egy az egyben, szabálytalanul vette át annak gondolatmenetét és fő megállapításait. Talán inkább neki kellett volna – Dr. K. I. helyett – szakmai és nyelvi szempontból lektorálnia, illetve szerkesztenie az alapfokú jegyzetet (ahelyett, hogy egyes részeit a sajátjaként átemeli a mesterfokú jegyzetbe).

Az alapfokú jegyzet Adatszerzés (6.4.) és Adatfeldolgozás, előértékelés (6.5.) alpontjait minden igyekezetem dacára sem tudom könnyedén „átugorni”. A HUMINT-ről keservesen megszült bekezdés (103. oldal) egyszerűen borzalmas. Az elavult, még a szovjet érából származó „legális” és „illegális” felosztás, illetve terminológia – kielégítő magyarázat nélküli – használata még csak hagyján. De mit kezdjünk például azzal a mondattal, hogy „A HUMINT meghatározó jellemzője, hogy a hírszerzést mindig a célterületen kell végrehajtani.”? És mi van akkor, ha X országban Y országról gyűjtünk értesüléseket? Ezt hívják „harmadik országos” műveletnek. Vagy mondjuk egy hazai tudományos konferencián részt vevő külföldi kiküldöttől szerezzük meg az ő országára vonatkozó értékes információt. A „mindig”-gel én csínján bánnék.

Házi feladat: kötözködjetek a bekezdés minden egyes mondatával! Nem lesz nehéz.

A mesterfokú jegyzet ugyanezen részeiről csak annyit jegyzünk meg, hogy azokban B. J. a megszokott módon bőségesen idéz, átvesz és részben átfogalmaz V. Cs.-től „kölcsönzött” részeket, a forrásra hol utalva (lábjegyzetben), hol nem; a szövegben végig gondosan kerülve az „idegenkezűséget” beismerő idézőjel vagy a dőlt betű előírt használatát. További sajnálatos észrevételem, hogy a magyar katonai szaknyelvben a legutóbbi időkig honos „felderítési nem” kifejezést egyik szerző sem ismeri: V. CS. adatszerzési módokról és csoportokról, B. J. típusokról és hírszerzési ágakról beszél.

Nem tudjuk nem észrevenni a két szöveg lényegi egyezőségét még azon „trükk” hatására sem, hogy V.CS. a bekezdések elején vastagbetűs kiemelésekkel, B. J. pedig alfabetikusan jelölt alpontokkal tagolja – a beszúrt kiegészítésektől eltekintve – ugyanazt a szöveget.

A legfontosabb aktualizáló kiegészítés, amit B. J. hozzáfűz az eredeti szöveghez, a „katonai missziók hír- és információszerző támogatását ellátó hírszerző elemekkel (a katonai hírszerzéshez tartozó NIC, NIST) folytatott hírszerzés” említése, amit a szerző a „nyílt, legális pozícióból folytatott információ- és hírszerzés” körébe sorol. Ez így fölöttébb helytelen. A „legális pozíció” a hírszerzés zsargonjában az ún. „fedésre” vonatkozik, márpedig a NIC és a NIST (vagyis a többnemzeti erők szervezetén belül működtetett nemzeti hírszerző és támogató elemek) állománya semmilyen módon nem fedi a haderőhöz, sőt azon belül a katonai felderítéshez tartozását. Viszont ez nem azt jelenti, hogy „nyílt” tevékenységet folytatna, és ne lenne köteles a titkokat megőrizni. Hogy is van ez?

Jó lett volna a rövidítéseket magyarul is kifejteni, sőt megmagyarázni, és a magyar, illetve angol nyelven egyaránt meglévő következetlenségek ellenére (vagy tán éppen azért) kitérni a katonai hírszerzés és a katonai felderítés közötti különbségekre és azonosságokra (az információszerzés és a hírszerzés közötti különbségtételt már kérni sem merem).

(Folytatjuk...)