Harmincnegyedik epizód, amelyben vajúdnak a hegyek, és egeret szülnek…

Hagyjuk Boda tábornokot békén egy darabig. A most következő néhány bejegyzés unalmas tankönyv-ismertetőként indul, viszont egyre szürreálisabbá válik, míg el nem juttatja az olvasót a kivédhetetlenül tragikomikus konklúzióig, amelyet „A 22-es csapdája” tiszteletére 22 pontba szed (majd a három-négy részes mini-sorozat végén)..

Lapozgatom az olvasónaplómat...          

A minap egy szép kiállítású könyvecske akadt a kezembe: Nemzetbiztonsági alapismeretek (szerkesztette: Dr. Kobolka István), KÖZÖS MODUL – olvasom a borítón. Kiadta a Nemzeti Közszolgálati és Tankönyv Kiadó.  Ebből tanítják a hírszerzés és elhárítás „közszolgálati” alapjaira a Nemzeti Közveszélyes Egyetem (NKE) minden olyan hallgatóját, aki nem a nemzetbiztonsági szakon folytatja tanulmányait (a hivatásos nemzetbiztonsági szakembereket is nagyjából a tartalomjegyzékben felsorolt szerzők oktatják, még ennél is „élesebb” anyagokból).

Az NKE-ről szóló törvény szellemével és betűjével összhangban, a „hivatásrendek” közötti átjárhatóság, az együttműködő-képesség és a közszolgálati életpályamodell erősítése jegyében minden leendő közalkalmazottnak és köztisztviselőnek meg kell ismerkednie a többi terület alapjaival is. Vagyis függetlenül attól hogy rendőr, katona, tűzoltó, biztonságpolitikai vagy nemzetbiztonsági szakértő, civil állami tisztviselő vagy hivatásos állományú nemzetbiztonsági tiszt, a felsorolt ágazatok mindegyikébe (legalább alapfokon, egy minimum féléves, azaz egy szemeszteres, két kreditpontot érő, heti két órás) kurzus keretében „bele kell kóstolnia”, ha az NKE-n akar diplomát szerezni.

Tekintettel arra, hogy úgynevezett bolognai szakokról van szó, amelyek lényege  a nyitottság (megismerhetőség) és a nemzetközi (európai) standardoknak való megfelelés, a jegyzet közkézre adása már csak azért is hiánypótló szerepet tölthet be, mert a nemzetbiztonsági szféra (a hírszerzés és az elhárítás) tudományos igényű vizsgálata és a róla való társadalmi közbeszéd hazánkban sajnos – tisztelet a kivételnek – az „ügynök-kérdés” átpolitizáltsága miatt és más okokból is mindeddig meglehetősen színvonaltalan és félrevezetően célzatos, szakszerűtlen volt. De most végre itt ez az egyetemi jegyzet, a szakma legavatottabb elméleti és gyakorlati művelőinek tollából, illetve billentyűzetéről. 

A kötethez az utószót BEFEJEZÉS címmel Dr. Resperger István mérnök ezredes, a Nemzetbiztonsági Intézet igazgatója, egyetemi docens írta. Ebben a jól végzett munka tudatában visszatekint a 365 oldalas könyv egészére, és megállapítja, hogy „a jegyzet célja az volt, hogy az olvasó átfogó képet kapjon a nemzetbiztonság alapjairól”, illetve – egyebek mellett – „a hallgatóknak és a téma iránt érdeklődőknek, a továbbképzéseken résztvevőknek, a doktori iskolában tanulóknak alapinformációkat biztosítson”. Hozzáteszi, hogy „Az egyetem sajátos helyzetéből adódóan remek lehetőséget jelent tananyagunk a különböző hivatásrendek munkájának bemutatásához, jobb megismeréséhez, ezáltal a közszférában együtt dolgozó polgári, hivatásos állomány munkájának magasabb színvonalon történő teljesítéséhez.”. Végül kifejezi reményét, hogy „törekvésünk elérte célját, használható alapinformációt biztosítunk jövőbeli munkájukhoz”. Kelt Budapesten, 2013. szeptember 1-jén.

Jelen szösszenetben a kötet „hangadó” tanulmányával, legnagyobb terjedelmű egy szerzőhöz (Resperger Istvánhoz)  köthető fejezetével (a másodikkal) foglalkozunk, amely a Biztonsági kihívások, kockázatok és fenyegetések 2030-ig címet viseli.  Mindjárt az elején megállapíthatjuk, hogy a fejezet címe és tartalma kísértetiesen „rímel” az amerikai hírszerző közösség (NIC) Globális tendenciák 2030: alternatív világok néven 2012-ben megjelent kiadványára (Global Trends 2030: Alternative Worlds; NIC, 2012., lásd: www.dni.gov/nic/globalrends), amit viszont a felhasznált irodalom jegyzékében hiába kerestem, igaz, a szöveg közben jónéhány átvétel forrásaként szerepel, szerencsére többnyire „lehivatkozva” (lábjegyzetben), bár a „magyarítás” minőségéről a későbbiekben kénytelen leszek szólni.

Az első mondatban a szerző megígéri, hogy „a fejezet a 2010-es éveket alapul véve (2013-ban) 2030-ig elemzi a várhatóan bekövetkező biztonsági és nemzetbiztonsági kockázatokat, kihívásokat és fenyegetéseket, továbbá javaslatokat fogalmaz meg a problémák megoldását illetően”. Másodjára még ezt is hozzáteszi: „Külön alfejezetben elemzem a hazánk biztonságát befolyásoló biztonsági, nemzetbiztonsági körülményeket.”. Ehhez képest a tanulmányban ezt követően mintegy 35 oldalon keresztül egyetlen egyszer sem fordul elő az a szó, hogy „nemzetbiztonsági”, de az ennek tartalmát sűrítetten visszatükröző „hírszerzés” és „elhárítás” („kémelhárítás”), „titkosszolgálat(ok)” sem. Sőt, még az „információ” is csak kétszer-háromszor, akkor is csupán katonai-technikai értelemben. Mintha a szerző (az NKE Nemzetbiztonsági Intézetének igazgatója) nem lenne tisztában a „nemzetbiztonsági” szó jelentésének specifikumával (idegen államok és más ellenérdekelt szervezetek részéről az ország szuverenitását és biztonságát veszélyeztető rejtett, leplezett törekvések, szándékok, képességek és tevékenységek felderítése és elhárítása különleges – nem katonai vagy rendőri – módszerekkel, speciális szervezeti formában, elsősorban a titkos és a nyílt információgyűjtés alkalmazásával, valamint a megszerzett információk szintén különleges módszereket alkalmazó felhasználásával). A szerző ehelyett Magyarország (vagy inkább: az USA) szempontjából vett nemzeti biztonsági, azaz olyan biztonságpolitikai, katonai, gazdasági, környezeti és egyéb fejleményekre, valamint globális tendenciákra koncentrál, amelyek többsége nagyon is nyilvánvaló, és csak közvetve köthető a ”titkosszolgálatok” tevékenységéhez vagy rejtett, leplezett politikai, gazdasági és egyéb törekvésekhez, mint pl. a demográfiai, enegia-ellátási problémák, a természeti erőforrások kimerülése, migrációs és egyéb folyamatok, tendenciák, bűnözési trendek stb. A fejezet érintőlegesen foglalkozik ugyan a fegyveres konfliktusok kialakulásával, a fegyver-kereskedemmel, a terrorizmussal és néhány más jelenséggel, amelyek valódi és közvetlen kihívást képviselnek a titkosszolgálatok számára is, de az ellenük folytatott harc nemzetbiztonsági specifikumainak ismertetésével (vagy legalább említésével) a szerző adósunk marad. Ő valószínűleg jó katona és biztonságpolitikai szakértő, de nemzetbiztonsági szolgálati tapasztalata, végzettsége és képzettsége (vénája, affinitása) – a jelek szerint – nincs.

Ami a „problémák” megoldására vonatkozó javaslatokat illeti, a tanulmány egyetlen egyet sem fogalmaz meg. A fejezet végére a szerző elfelejtette, hogy mit ígért az elején. De ne azzal foglalkozzunk, ami nincs benne a tanulmányban, hanem azzal, ami van.

Az első alfejezet az „elméleti alapok” tisztázására tesz kísérletet. Ez alatt a kihívások, kockázatok és fenyegetések, valamint a konfliktusok, válságok, válságkezelés fogalmainak magyarázatát érti. A Hadtudományi lexikonból és Kőszegvári Tibortól vagy Matus Jánostól idézett – múlt századi – mondatokkal és azok értelmezésével nincs is semmi bajunk (azok időt állóak), amikor azonban a szerző saját maga kísérli meg a fogalmi definíciók megszövegezését, akkor ellentmondásba kerül velük és önmagával. Sajnos úgy tűnik, a szerző nincs igazán tisztában ezekkel az alapfogalmakkal, mert a lexikonokból kiolvasható definíciókon túlmenően nem mélyült el eléggé a kockázat- és konfliktuskutatás, valamint a hozzájuk szorosan kapcsolódó valószínűségszámítás és játékelmélet szakirodalmában. A kihívásokat, kockázatokat és fenyegetéseket a „lehetséges veszélyek” különböző „megnyilvánulási szintjeinek”  tekinti, súlyosságuk foka szerint, a megadott, növekvő sorrendben. Szerinte a kihívás a legkisebb, a kockázat közepes, a fenyegetés pedig súlyos veszélyt képvisel. „Ezek a fogalmak egymásra épülve egyre nagyobb feszültségi szint meglétét feltételezik.” – jelenti ki. Azt nem veszi figyelembe, hogy mindhárom „veszélytényezőnek” lehetnek különböző súlyossági fokozatai, szintjei, azaz beszélhetünk mondjuk csekély, közepes, nagymérvű és extrém, kiemelkedő kockázatról, sőt kihívásról is, mint ahogy a fenyegetésnek is lehetnek csekélyebb vagy komolyabban veendő fokozatai.

Ezredes Úr! Ha meg nem sértem: A veszélytényezők közötti fogalmi különbségtételt nem elsősorban a várható veszteség súlyossága, hanem – egymással szoros összefüggésben – a lehetősége, a valószínűsége, az ismertsége, a kiváltására irányuló ártó szándék megléte vagy hiánya, nyíltsága vagy rejtettsége, leplezettsége, továbbá az ellenérdekelt fél károkozó képességei határozzák meg. Sőt, a saját képességeinket, lehetőségeinket is figyelembe kell venni, és mindezeket egymáshoz viszonyítani. Tehát nemcsak a „mennyiségi”, hanem a „minőségi” kérdések is fontosak, sőt utóbbiak tisztázása megelőzi a „méricskélést”.  

Az elméleti alapok tárgyalásából ráadásul egy fontos kategória, a bizonytalanság említése és meghatározása, fogalmi rendszerbe illesztése is hiányzik. A hoppon maradt hallgatókat alkalomadtán kárpótolom egy szamizdat alternatív virtuális szabadegyetemi jegyzettel, de most visszatérek a szóban forgó tanulmányhoz.

A szerző a 9. ábrán szemléletesen jeleníti meg a „kihívások, kockázatok és fenyegetések” működési, egymásba átalakulási mechanizmusát. A demográfiai robbanásból mint kihívásból (és annak gazdasági, társadalmi, természeti, környezeti következményeiből) kiindulva vezeti le a migrációt mint kockázatot, és annak járulékos következményein kesztül jut el az erőszak-radikalizmus terjedéséig mint fenyegetésig, amely végső soron az államok közötti háborúkhoz és az államokon belül konfliktusokhoz is elvezet (szerinte). Itt azonban a gondolatmenet a saját csapdájába esett, ugyanis a „veszélytényezők fokozatosságához” ragaszkodva a kihívásokat tekinti kiindulási alapnak, azokra építi a kockázatokat, emeletként ráhúzza a fenyegetéseket, majd betetőzi az építményt az államközi és a polgárháborúkkal. A bizonytalansági tényezők azonban nem ezt a lineáris modellt követik, a „katasztrófák” és válságok bekövetkezése nem mindig fokozatos, hanem sokszor váratlan, robbanásszerű, és nem is egyirányú, hanem bonyolult visszacsatolásokkal, „ördögi körökkel” cifrázott.

Ezredes Úr, ha meg nem sértem: Igaz, hogy a háborúknak is vannak okaik, de sok esetben maguk a háborúk okozzák a migrációt, a gazdasági visszaesést, az ökológiai változásokat stb. Jobb lett volna a fogalmakat reprezentáló halmazelméleti „krumplikat” az ábrán nem rétegesen egymásra rakosgatni, hanem körben vagy lazán szétszórtan elrendezni, és a köztük lévő viszonyokat ide-odamutató nyilakkal szemléltetni; és nem kellett volna az egyes rétegek alkotó elemeit csoportosan megcímkézni, mert például a pénzmosás nem annyira kockázat, mint inkább fenyegetés, és ugyanez elmondható a nacionalizmus, az extrémizmus, a fundamentalizmus, a diktatúrák és az autokratikus rendszerek, vagy a proliferáció esetében is. A migráció szerintem inkább kihívás mint kockázat, ha pedig szándékosan üldözik el az embereket lakóhelyükről, akkor egyenesen fenyegetés (azaz itt is, mint mindenütt, keveredhetnek a jellemzők, ezért sem célszerű a  merev kategorizálás, a túláltalánosítás). A demográfiai robbanás viszont nem elsősorban, és nem csak kihívás (a következményei annál inkább), hanem egy olyan természetes (és egyben társadalmi) folyamat, amelynek a döntéshozók szempontjából a kockázatai állnak előtérben.

Az erőszak-radikalizmus terjedése nem vezethető le közvetlenül a  migrációból, pont fordítva, az erőszak és a radikalizmus (más tényezők mellett) maga is ösztönzi a kivándorlást, a menekülést. És nem feltétlenül a transznacionális fenyegetések (szervezett bűnözés, terrorizmus stb.) vezetnek államok közötti és azokon belüli háborúkhoz, hanem sokszor egy-egy állam polgárháború miatti szétesése okozza a transznacionális fenyegetések felerősödését és diverzifikálódását. Egyszóval: az ábra első ránézésre nagyon szép és látszólag jól strukturált, de a valódi összefüggések szemléltetésére, elmélyült értelmezésére alkalmatlan.

Menjünk tovább.        

A következő szakasz a konfliktussal, konfliktusmegelőzéssel, válsággal, válságkezeléssel kapcsolatos elméleti alapokat célozza meg, bevallottan „az államközi kapcsolatok viszonyának formáin” keresztül, egy diagrammal szemléltetve, melyből az is kiderül, hogy a szerző konfliktus alatt elsősorban (vagy kizárólag?) annak fegyveres válfaját érti. A konfliktus- és válságkezelés leszűkítése az államközi kapcsolatokra, azon belül a fegyveres konfliktusokra erősen vitatható. A 10. számú ábra – amelyre az egész fejtegetés épül – a hozzá tartozó szöveggel egybevetve – meglehetősen talányos. Az „ábrával kapcsolatban” tárgyalt alpontok (létfontosságú – alapvető – értékek és érdekek, a vita, a veszély, az erő és hatalom, a válság, a válságkezelés) a legutolsó kettő kivételével nem szerepelnek az ábrán, megadott definíciójuk pedig az ábra megjelölt forrásával ellentétben a Hadtudományi lexikonból, a Magyar értelmező kéziszótárból és más, jó 15-20 éve megjelent (egyébként kiváló) magyar „klasszikus” publikációkból származik (a szerző valószínűleg ezt tanulta, és azóta is ezt tanítja az egyetemen), és a 35. oldalon a hivatkozásokkal együtt szóról szóra megismétli a 31. (kezdő) oldalon már megadott definíciókat. Ezek szerint elfelejtette, hogy ezt egyszer már „négy oldallal korábban” leírta (idézte), a szerkesztő pedig nem vette észre az ismétlést (ha egyáltalán olvasta a fejezetet). A kimásolt definíciókat még csak véletlenül sem színezik saját megfogalmazások vagy szaktudományos értelmezések (talán jobb is így). A vita és a veszély egy alpontban szerepeltetése viszont kétségkívül sajátos megközelítés.

Mára ennyi elég is.

Házi feladat a Nemzeti Közveszélyes Egyetem nemzetbiztonsági szakos hallgatóinak:

  1. Szerintetek miért tekintik az utóbbi években nemzetbiztonsági – sőt még tudományos körökben is – „veszélyesnek” a vitát, a kritikai megmérettetést? Ti mit tekintetek tudományos (és nemzetbiztonsági) szempontból veszélyesebbnek: azt, ha szabadon lehet publikálni, véleményt nyilvánítani, vagy azt, ha a szakfolyóiratok szerkesztői és a tudományos intézetek vezetői, a politikusok, a munkahelyi vezetők, a szolgálatok parancsnokai stb. csak a nekik tetsző véleményeknek adnak helyt? Ha valaki a hülyeségre tévedésekre felhívja a figyelmet, akkor az tényleg hazaárulás, vagy „támadás” Magyarország ellen?
  2. Egy nemzetbiztonsági egyetemi jegyzet hangadó tanulmányának törzsszövegében legkevesebb hányszor kell előfordulnia annak a szónak, hogy „nemzetbiztonsági”? (Aki nullát mond, egyest kap). És annak, hogy „hírszerzés” és „elhárítás”?
  3. Ti tudjátok, hogy mivel foglalkoznak a nemzetbiztonsági szolgálatok? (Mert az intézetigazgatótok nem tudja.)
  4. Fogalmazzátok meg saját szavaitokkal a „veszély”, a „kihívás”, a „kockázat” és a „fenyegetés” fogalmának nemzetbiztonsági értelmezését! Milyen szerepet játszik a „bizonytalanság” és az „információ” ezekben?
  5. Dolgozzatok ki egy szemléletes elvi sémát az erőszak-radikalizmus terjedésének ok-okozati összefüggéseire! Szerintetek Szíriában, Afganisztánban és Koszovóban azért van (volt) háború, mert sokan emigráltak, vagy azért van Európában sok szír, afgán és koszovói menekült, mert a migránsok anyaországában háború van (volt)?
  6. Csak a mestereknek: Európa inkább akkor sodródik bele egy fegyveres konfliktusba, ha a lehetőségeihez képest befogadja a menekülteket, vagy inkább akkor, ha senkit sem fogad be?

(Folytatjuk...)