Huszadik epizód: Maradjon csak Olga, ezt magának is hallania kell!

Folytassuk a Titkos Öböl-háborúnkban leírt fejlemények boncolgatását, és Cími H. Ferenc segítségével pillantsunk be a Katonai Biztonsági Hivatal kulisszái mögé! 1994-ben vagyunk (vagy mikor):

„Kovács Feri keveset tudott a cég folyosói pletykáiból. Hozzá mindig kicsit megkésve jutottak el a fals és valós hírek. Ezúttal viszont egy fontos változásról ő is elsők között hallott. Épp befejezték Mariával az egyik anyag értékelését, amikor a titkárnő beszólt, hogy Oláh Frigyes ezredes szeretne bejönni...

- Fantasztikus hírem van, Feri – robogott be az ezredes... – Maradjon csak, Olga, ezt magának is hallania kell. Képzeld Feri, Gyarmati István tábornokot menesztik.

- Honnan az információ?

- Újságírói körökből, közvetlenül a parlament nemzetbiztonsági bizottságának egyik ülését követően szivárogtatták ki nekik.

- Gyarmati tud róla?

- Még nem, de sejthette, hogy az új kormány nem az Antall- és Boross-kádereket ülteti pozícióba.

- És ki az utód-jelölt?

- Állítólag egy szakmabéli, bizonyos Szilasi tábornok.

- Ismerem, ő egy tapasztalt, öreg róka, aki jól végezte a dolgát.

- Tudod, ez mit jelent?

- Mit?

- Itt a speciális szolgálatnál is sok minden megváltozik...

Egy óra múlva találkozott Gyarmati tábornokkal...” (303-304. o.). 

Most már azt is értem, hogy miért kellett a történetben néhány hónappal eltérni a valóságos időponttól, és Kovács-Kovácsics Ferit már előre visszahelyezni a szolgálathoz. Azzal talán még Cími H. Ferenc sem mer eldicsekedni, hogy ő és/vagy a főnöke nyugdíjas „civilként” is előbb tudta meg a nemzetbiztonsági bizottság ülésén történteket az újságíróknak „tejelő” bizottsági tagoktól és a kémelhárításon belüli, nem is akármilyen rendfokozatú (minimum ezredes) szivárogtatóktól, mintsem azok hivatalossá váltak volna. A jelek szerint még maga a főigazgató, Gyarmati-Gyaraki tábornok is Kovács-Kovácsicstól tudta meg a rá vonatkozó várható döntéseket. Ezért látogatta – vagy hívta magához – rendszeresen a szervezetétől fegyelmivel kirúgott „fekete bárányt”. A „hálózat” jól működött, és aki a szálakat kézben tartotta, az nem más, mint a regénybéli Kovács-Kovácsics. Ezekkel az értékes ismeretekkel, döntéselőkészítő anyagokkal aztán jól lehetett kereskedni az információs börzén.

Maradjon csak, Olga, ezt magának is hallania kell! Így legalább közvetlenül, első kézből tájékozódhat a magyar nemzetbiztonság fejleményeiről, gyorsan és hitelesen jelenthet a KGB utódszervezetének és a GRU-nak! Rögvest értesítheti őket arról az örömhírről, hogy az ő emberük, a KGB-Akadémiát végzett „Szilasi” tábornok lesz a KBH főigazgatója. Újra felpöröghet az orosz és a magyar hírszerző-elhárító szolgálatok titkos együttműködése!

A regényben itt bukkan fel Szilasi tábornok neve először. Egy „tapasztalt öreg róka”, aki „jól végezte a dolgát” anno, amikor – a rendszerváltást közvetlenül megelőzően és az alatt – az ország legmagasabb beosztású állambiztonsági tisztjeként szolgált, és irányította a III/III iratállományának hozzáférhetetlenné tételét a Dunagate botrány idején. Róla még sokszor – és méltán – lesz szó. De ne szaladjunk a dolgok elébe.

 „Néhány nap múlva már nyílt titok volt a személycsere. Gyarmatival is közölte a miniszter, hogy felmenti. Oláh Frigyes ezredes volt a legjobban értesült. Felhívta Kovács Ferit, hogy elmesélje:

Képzeld, az a barom Gyarmati lehallgatta az új miniszter feleségét. Persze nem mostanában, hanem még korábban.

- Honnan tudod?

- MSZP-s körökből.” (306. o.)

Hát így válik nyílt titokká  idejekorán Magyarországon – és kerül ki azonnal külföldre – az a nemzetbiztonsági adat és információ, amiről illetékteleneknek nem szabadna tudniuk. Az érintett miniszter (a titokgazda) megbeszéli a helyzetet a pártbéli elvtársakkal, és velük együtt hoz döntést abban az ügyben, amiről a törvény szerint csak a Parlament Nemzetbiztonsági Bizottságának tagjait tájékoztathatta volna. A pártbéli elvtársak nyomban továbbadják az információt a titkosszolgálathoz beépített szimpatizánsaiknak (akikről nem tudják, hogy ők viszont róluk jelentenek – na persze nem a hivatali főnökeiknek, hanem az oda befészkelt árnyék-titkosszolgálat keresztapáinak). A minősített adatokkal pletykálkodás telefonon (!) történik. Az alezredesek és ezredesek egymás között simán lebaromozzák tábornoki rendfokozattal bíró főnöküket, a szolgálat parancsnokát. Mindezt a KBH későbbi vezérőrnagya egy könyvben megírja, mert büntetlenül megteheti. Sőt, éppen ezzel biztosítja a sérthetetlenségét, hiszen jelét adja, hogy minden piszkosságot tud gazdáiról. „Ha én egyszer kinyitom a számat! Ha én egyszer elkezdek beszélni!”

Közbevetés: Valaki egyszer csak úgy általában azt tanácsolta nekem (tudta rólam, hogy egy mogorva öregember vagyok, „aki mindenkit utál, és akit mindenki utál”), hogy akármit is írok, azt a betűsort, hogy „hülye”, ne vessem papírra, mert majd beperelnek becsületsértésért és rágalmazásért, aztán megnézhetem magam, évekig járhatok a bíróságra. Ezért húztam át mindenhol azt a jelzőt, hogy „hülye” – mint azt már tapasztalhattátok –, nehogy megsértsek valakit. Én hülye butácska, ahelyett, hogy baromoztam volna. Azt szabad.

De térjünk vissza a könyvhöz.

„Ami az utódlást illeti, Horn Gyula miniszterelnök nem engedett semmilyen nyomásnak. Úgy döntött, a megüresedő fontos posztot tapasztalt szakmabelivel kell betölteni. Az egyik rendőri vezetőre esett a választás, aki korábban évtizedekig a speciális szolgálatnál dolgozott és az állomány körében is elismert szakembernek számított. Az új vezető Dr. Szilasi Gábor lett, aki ellen Gyarmati sem emelhetett kifogást, sőt elfogadhatónak, jó választásnak tartotta. Szilasi tábornok személye egyben azt is jelentette, hogy mostantól nem elsősorban katonák, hanem szakemberek lesznek és a biztonsági kérdések kerülnek előtérbe.” (306. o.)

Ugyan ki próbálkozhatott meg azzal, hogy nyomást gyakoroljon Horn Gyulára? Csak a koalíciós partner SZDSZ-re tudok gondolni. Nekik aligha tetszett, hogy a miniszterelnök olyan régi belügyes állambiztonsági kádereket hoz vissza titkosszolgálati kulcspozíciókba, akik tökéletesen tisztában vannak a „rendszerváltó elit” prominenseinek múltjával.

Lásd: http://www.utolag.com/LaszloDosszieFeltaratlanTitkai.htm

De aztán – a hatalomba kerülés igézetében (és talán a Stefán Géza birtokában lévő nyilvántartásoktól való félelmükben) – az SZDSZ-esek hagyták meggyőzni magukat.

Kovácsics és Hamar Ferenc nem is próbálja meg fékezni örömét, hogy végre ismét egy rendőri-állambiztonsági vezető alatt dolgozhatnak, és nem elsősorban „katonák”, hanem „operatív szakemberek” lesznek, akik a „biztonsági kérdéseket” helyezhetik előtérbe. Vagyis – mint az 1974-es „nagy kémügy” idején – újra kiváltságosak lesznek, titkosrendőri ellenőrzés alá helyezhetik a Magyar Honvédség állományát, kivonhatják magukat a szolgálati kötelmek alól, és szabad kezet kapnak a hatalommal való visszaélésre, a becsületes emberek, honvédtisztek befeketítésére, megzsarolására, tönkre tételére. Őket viszont senki nem ellenőrzi, így szabadon folytathatják orosz barátaikkal az együttműködést, tovább kémkedhetnek a hazájuk ellen, tovább manipulálhatják a belpolitikai fejleményeket.

„Gyarmati a hivatalos bejelentés után már csak a hivatala átadásával törődött. Az új miniszter tulajdonképpen kirughatta (sic!) volna, de elegánsan csinálta: elintézte, hogy katonai attasé legyen Kijevben. Ez nyugdíj előtt nem rossz.” (306-307. o.)

A Magyar Köztársaság Kijevi Nagykövetségének véderő-, katonai és légügyi attaséja 1994.08.01. és 1998.10.31. között Dr, Gyaraki Károly mérnök altábornagy, a Katonai Biztonsági Hivatal korábbi főigazgatója volt.

Lásd: http://rtk.uni-nke.hu/downloads/tanszekek/onkori/cv_gyarakikm.pdf

Nem értem, hogy milyen konspirációs vagy esetleg jogi megfontolásból (Strasser Tibor ügyvéd tanácsára?) adták a regény szerzői a Gyarmati álnevet Gyarakinak, és ha a volt főigazgató valódi kilétének homályban tartása tényleg fontos volt (mondjuk, mert a megfigyelési ügy kapcsán való megnevezése és lebaromozása személyiségi jogokat sért), akkor miért nem tudtak az adatokon valamit az írói szabadság jegyében változtatni. Pimaszság – és a tábornok szerzőtől egyben a saját rendfokozatának becsületét is sértő méltatlan viselkedés – az effajta „stílus”. De persze egyeseknek mindent szabad.

Azt viszont értem, hogy az állítólagos szakmai sikereire oly büszke katonai kémelhárító vezérőrnagynak („74-es nagy kémügyünk”, Bruhaha! sokadszor is) a kijevi kiküldetésről miért csak az ugrik be, hogy „nyugdíj előtt nem rossz”. Azért, mert a katonai attasé beosztásról egyből a személyes nyerészkedés lehetősége jut az eszébe, arról viszont fogalma sincs, hogy egy ilyen kiküldetés milyen szakmai (azon belül katonai kémelhárító) feladatokat foglal magában, és neki, illetve a szervezetének, a KBH-nak hogyan kellett volna ezek végrehajtásában, biztosításában közreműködni, együttműködőként segítséget nyújtani.

 „A speciális szolgálatnál az állomány egységesen arról beszélt: mázlisták vagyunk, mert jó főigazgatót kapunk. Néhányan persze megkérdezték:

- Ért az elhárításhoz?

- Kevesen tudnak ilyen területet irányítani, ő egyike azoknak, aki (sic!) képes rá – nyugtatták meg őket azok, akik ismerték. Kovács Feri is ilyen volt. Örült, hogy az évekkel korábbi felettese lesz újra a főnöke.” (307. o.).

Cími H. Ferenc következetesen és egységesen „speciális szolgálatnak” nevezi a BM-es III/IV-et csakúgy, mint a rendszerváltás utáni katonai elhárítást, a KBH-t, ezzel is tanújelét adva, hogy a két szervezet között semmilyen különbséget nem tesz. A „régi szép idők” visszatérését üdvözli Szilasi Gábor (Stefán Géza) 1994-es főigazgatói kinevezése kapcsán. Az öröm túláradó hangoztatása valószínűleg azt a célt szolgálja, hogy Stefán Géza, aki még 2004-ben, a könyv publikálásakor is Cími H. és Kovács-Kovácsics főnöke volt, engedélyezze, vagy legalább tudomásul vegye a „regény” kiadását. Ha a nagyfőnök látta a kéziratot, akkor alighanem úgy örült a róla szóló dicshimnuszoknak, hogy a bődületes szakmai ostobaságok és a titoksértések fel sem tűntek neki. De az is lehet, hogy ő rendelte meg az egészet, a politikusoknak szóló burkolt fenyegetésekkel és az önajnározással együtt. Vagy talán a háta mögött intézték a publikálást, és utólag már ő sem akart botrányt kavarni. De elszámolta magát.

A talpnyalók hízelkedése nem volt őszinte. A Cími H. Ferencek és Kovács-Kovácsicsok egy bizonyos határig – amíg az érdekeik ezt kívánták – lojálisak voltak Géza Bácsihoz, de mindig is a saját pecsenyéjüket sütögették, hol a vezér tudtával (lásd a 90-es évekbeli olajügyeket), hol a háta mögött. Úgy vélem, hogy aztán amikor 2009-ben Stefán Géza szembesült (vagy szembesítették) azzal, hogy a szervezetének irányítását beépített szélsőjobbikos ügynökök vették át, és a KBH másodvonalbeli vezetőinek passzív (vagy talán aktív) cinkosságával összeeskövést szőnek egy polgárháború kirobbantására, aminek megvalósítását a romák elleni gyilkosságsorozat elindításával már meg is kezdték, akkor „tragikus hirtelenséggel” elhunyt (vagyis öngyilkos lett, legalábbis a hivatalos verzió szerint), Kovács-Kovácsics pedig elfoglalta a helyét a főigazgatói székben.

Ellenőrző kérdések a Nemzeti Közveszélyes Egyetem nemzetbiztonsági szakos hallgatóinak:

  1. Mit sejtet a „tragikus hirtelenséggel elhunyt” kifejezés?
  2. Hogyan és miért lett öngyilkos Redl ezredes, az első világháború előtti magyar katonai kémelhárítás főnöke?
  3. Ki volt a rendszerváltás idején a legmagasabb rangú állambiztonsági tiszt Magyarországon? Mit tudunk az ő karrierjéről?
  4. Szabad-e lebaromozni a szolgálati elöljárónkat a háta mögött a telefonbeszélgetéseinkben? És nyomtatásban?
  5. Miért nem rossz nyugdíj előtt egy katonai attasé beosztás? Milyen előnyökkel, és milyen kötelezettségekkel, szakmai kihívásokkal jár?
  6. Milyen feladatai lehetnek a katonai kémelhárító szolgálatnak egy katonai attasé kihelyezése kapcsán? Melyik az az irányító szervezet (nemzetbiztonsági szolgálat) amelyikkel együtt kell működnie e célból? Kell-e ezt tudnia a KBH operatív igazgatójának? Mire következtettek abból, hogy a kiküldetésről csak az jut eszébe, hogy „nem rossz”?
  7. Kinek számoljon be elsőként a honvédelmi miniszter a Parlament Nemzetbiztonsági Bizottságának zárt ülésén elhangzott személyügyi, kinevezési tervekről? A feleségének? Az újságíróknak? A párttársainak? A titkosszolgálati bizalmasainak és rajtuk keresztül az ellenérdekelt kémszervezet beépített ügynökeinek?
  8. Kinek a javaslatára, és ki nevezi ki a katonai nemzetbiztonsági szolgálat(ok) főigazgatóit?

(Folytatjuk...)