Tizennegyedik epizód: „Nem vitatkozom veled, tovariskám!”

Ott hagytuk abba, hogy a szovjet tábornok Feri felé fordult...

Antall József miniszterelnök aligha engedélyezte, hogy szovjet-szimpatizáns magyar titkoszolgák a GRU vezetőivel ellenőrizetlen, dokumentálatlan magánbeszélgetéseken cseréljenek információkat akkor, amikor katonáink éppen egy háború kellős közepén próbálják bizonyítani az amerikaiak vezette koalícióban (amiben az oroszok ténylegesen nem vettek részt), hogy megbízható partnerek vagyunk és szilárd szövetségesek leszünk. A katonai kémelhárítás vezetői egy olyan fegyveres konfliktus időszakában, amelynek Magyarország is részese volt, nemcsak a szövetségeseik, hanem a saját kormányuk előtt is titkolództak, és konspirált körülmények között szerveztek találkozót a katonai koalíción kívüli nagyhatalom hírszerzésének képviselőivel. Mi ez, ha nem hazaárulás és kémkedés?

A szovjet tábornok tehát Feri felé fordult, és:

„- Jól ismerem magát a fényképei, és a hírszerzőink jelentései alapján, alezredes elvtárs. Remek volt a közös akciójuk, Jurij Petrovics őrnagy a legjobbakat mondta magáról. Maga ügyes és kreatív katonai kémelhárító. Jót nevettem azon a kémcsapdán, amit Jurijjal együtt találtak ki. Praktikus és szellemes megoldás volt, garantálom, hogy tanítani fogják az Állambiztonsági Akadémián.

- Köszönöm, tábornok úr, illetve elvtárs.”  (81. o.)

Én viszont nem jót nevettem, hanem elkeseredtem. Tanítani fogják az Állambiztonsági Akadémián? Íme a bizonyíték, hogy a magyar katonai elhárítás rendkívül értékes, nemzetbiztonsági jelentőségű információkat adott át, védett operatív módszereket szolgáltatott ki szovjet-orosz állambiztonsági elvtársaknak.  Vajon ki ellen fogják ezeket a jövőben alkalmazni? Lehet találgatni.

Cími H. Ferenc és Kovács-Kovácsics Urak! Amire önök olyan büszkék, hogy még egy „hősi énekben” is eldalolják, az valójában súlyos bűncselekmény-sorozat, kémkedés és hazaárulás. Nem én vádolom önöket, hanem önök saját magukat!

 És a szovjet tábornok addig üti a vasat, amíg meleg.

„Olyan feladattal bízzuk meg, ami lényegében nem több, mint egy postás- vagy futári szerep, de sokakat érdekelhet. Olyanokat is, akikről ebben a mai, összekuszálódott hírszerzési világban nem tudhatjuk, hogy pillanatnyilag barátnak vagy ellenségnek számítanak-e... Konspiratív módon kell az iraki követséggel kapcsolatba lépnie, a találkozóról nem tudhat rajtatok kívül senki, a Moszad és a CIA, de még a szovjet követség sem... Valójában nálunk van egy ma még rejtett, de egyre erősödő atlantista-ellenes politikai irányzat is. Geopolitikai helyzetünket tekintve ez az eurázsista irányzat, amit a pártvezetés egy része, a kormány és a hadsereg is támogat. Nos, ezek az erők szeretnének egy másfajta, nekünk előnyösebb békemegállapodást tető alá hozni Irakkal. Olyat, amelyik jobban szolgálja a Szovjetunió, Kína, India, vagyis az eurázsisták, az ázsiai atomhatalmak érdekeit.

- Gorbacsov tud erről?

- Még nem, de majd talán sikerül megértetni vele. Sajnos a párt jó része, de maga a KGB is atlantista. A kormánynak, a hadsereg vezérkarának és a GRU-nak korlátozott a mozgástere...” (82-83. o.)

A hangnem bármennyire is baráti, a szovjet tábornok ellentmondást nem tűnő parancsokat osztogat magyar alárendeltjeinek, akik immár nem hazájuk kémelhárításának vezető beosztású tisztjeiként, hanem a GRU ügynökeiként szerepelnek, az „ázsiai atomhatalmak” érdekeinek szolgálatában. Miközben az orosz és  a magyar titkosszolgák egymást szövetségesnek tekintik, a nemzetközi koalíció tagjairól „nem tudhatjuk, hogy pillanatnyilag barátnak vagy ellenségnek számítanak-e”. Izrael és az USA (a Moszad és a CIA) külön is említésre kerül mint potenciális ellenség. Ahogy a magyarok az Antall-kormánnyal szemben titkolódznak, a szovjet kémek Gorbacsovot vezetik félre. Mindkét társaság úgy árulja el a koalíciót, és úgy törekszik az ENSZ által agresszornak minősített iraki diktátorral különbékét kötni az amerikaiak és az izraeliek háta mögött, hogy nemcsak a nemzetközi jogszabályokat, hanem a saját országuk törvényeit is megsértik, és aláássák a saját nemzeti kormányuk szavahihetőségét is, szembemenve a kormányfői, államfői, főparancsnoki utasításokkal. Kölcsönösen segítik egymást a riválisnak tekintett hazai nemzetbiztonsági szolgálatok ellenében, a saját kormányuk megdöntésében. Most már világos, hogy H. F.-et annak idején miért rúgák ki a szolgálattól, miért lett „megalázó módon” nyugdíj-állományba helyezve 43 éves korában. Ennél többet (súlyosabb büntetést) érdemelt volna. Az MDF-kormánynak nem volt mersze felszámolni az új, magyar, demokratikus köztársaság belső ellenségeinek hatalmi fészkét (a BM-es III/IV-et majd KBH-t), az őt követő Horn-kormány pedig visszahozta az állambiztonsági ügynököket a kormányzati hivatalok, erőszakszervezetek kulcspozícióiba, ahol aztán még újabb húszegynéhány évre megkapaszkodhattak.

Laricsev tábornok folytatja az ideológiai-politikai kiképzést (immár Rényi-Strényivel négyszemközt):

„- Gorbacsov már népszerűtlen nálunk, atlantista, nyugatbarát politikájával nagyon sok hibát követett el. Minden jel arra mutat, hogy a Szovjetunió hamarosan elveszíti világhatalmi pozícióját, bizonyos amerikai háttérerők azon munkálkodnak, hogy feldarabolják. A lényeg az, hogy veszélybe került az erőegyensúly. Mi ez ellen próbálunk tenni valamit, s ehhez odahaza kell előbb rendezni a sorainkat. Gorbacsov befolyásolható ugyan, de gyökeres politikai változtatásra alkalmatlan. Lehet, hogy meglep, amit mondok, de már a nyugati barátai sem számolnak vele hosszabb távon, a bukására spekulálnak, keresik az utódját. Mi ehhez nem akarunk asszisztálni.

- Kik azok a mi?

- Janajev, Gorbacsov helyettese, Pavlov miniszterelnök, Jazov marsall, Pugo belügyminiszter, Mojszejev tábornok, a vezérkar főnöke és sokan mások. Ha sikerül Gorbacsovot befolyásolni, bábszerepre kényszeríteni és meghagyni a feleségével utazgató, páváskodó, népszerűséghajhász vezetőnek, akkor szép lassan átalakíthatjuk a politikánkat, háttérbe szoríthatjuk a KGB-t, az atlantista, szabadkőműves bagázst és a hadseregnek meg a GRU-nak újra fontos hatalmi szerepe lesz.” (84. o.)

Rényi-Strényit valóban meglepik az elhangzottak. Felismeri, hogy a várható fejlemények Magyarországon is visszarendeződéshez vezethetnek, sőt talán az orosz csapatkivonás is a visszájára fordulhat. Megnyugodva veszi tudomásul, hogy a puccsistáknak még hónapokra van szükségük az előkészületekhez. Ezek után már csak erőtlen, súlytalan ellenvetéseket tesz barátjának, akinek van még a magyarok számára szóló intelme is:

„- ... Részletekben még nincs kialakult stratégiánk, nem is lehet addig, amíg otthon nem tesszük rendbe a dolgainkat, de ne hidd, hogy mázlisták vagytok. Mi kivonulunk innen, de amerikaiak jönnek majd a helyünkre. Lenyel benneteket a NATO, aztán csatlakozni akartok az Európai Közösséghez. Sohasem lesztek igazán függetlenek!

- De igen, Vitya, lassan már egy éve, hogy nálunk jogállam és parlamenti demokrácia van. A népnek, a többségének az akarata érvényesül, és mi ezt szolgáljuk.

- Nem vitatkozom veled, tovariskám, mindez csak pénz és médiamanipuláció kérdése. Miféle függetlenség, szabadság és demokrácia az, amilyen a tiétek, ha csak a megbízható, lojális, külföldhöz, jelen esetben nyugathoz integrálódni kész politikai erők kerülhetnek hatalomra?” (85. o.)

A párbeszéd – és a fejezet – itt véget ér.

A szovjet tábornok mondta ki az utolsó szót. Vitának helye nincs. A magyar főnöknek ugyan vannak fenntartásai, de a feladatot így is végre kell hajtani.

Ha csak félig-meddig igaz lenne, amit a második rész első fejezetében a szerzők állítanak, akkor azzal, hogy hónapokkal előre tudomást szereztek a Gorbacsov ellen készülő puccsról, de nem tájékoztatták az illetékeseket róla (sőt lepaktáltak az összeesküvőkkel), „hőseink” olyan súlyos szolgálati bűncselekményt követtek el, amivel nemcsak Magyarország, hanem a Szovjetunió (Oroszország), Európa, a NATO, sőt az egész világ biztonságát veszélynek tették ki. Elkeserítő, hogy ezzel még dicsekedni is lehet, de persze ugyanakkor – utólag – érthető is. Hiszen lelke mélyén jószerével az összes rendszerváltás utáni kormányzat nosztagiát táplált az „eurázsista” eszme iránt, nem tudott mit kezdeni a függetlenséggel, a hatalmát féltette a szabadságtól és a demokráciától, nem akart őszintén integrálódni, és gyűlölte az atlantista, szabadkőműves bagázst, ha ezt akkor nem is mondta ki. Strasser Tibor ügyvéd 2004-ben még azt tanácsolhatta a szerzőknek, hogy ezeket a gondolataikat ne a magyar katonai kémelhárítók, hanem az orosz tábornok szájába adják. Ma már nyíltan hirdethetik, hiszen ezt teszi a Jobbik és az Orbán-kormány is. Lehet, hogy a hatalomért marakodva egy pohár vízben szívesen megfojtanák egymást a „rendszerváltó” politikai „elit” kormánypárti és ellenzéki nagyjai és szürke eminenciásai, de azért összeköti őket az Amerika-, Európa-, zsidó-szabadkőműves- és cigányellenes gyűlölet, az összeesküvés-mániás, birodalmi-nosztalgikus, arisztokratikus, kiválasztottság-érzéses, önimádó, elbizakodott szemlélet.

 Házi feladat a Nemzeti Közveszélyes Egyetem nemzetbiztonsági szakos hallgatói számára:

  1. Szerintetek miért „elvtársozzák” egymást a szovjet és a magyar tábornokok és tisztek a rendszerváltást követően is?
  2. Ki ellen fogják alkalmazni a szovjet-oroszok azokat a nemzetbiztonsági eszközöket és módszereket, amelyeket az Állambiztonsági Akadémián tanítanak a magyar katonai kémelhárítás által rendelkezésükre bocsátott tapasztalatok, információk alapján?
  3. Mi az, hogy „háttérhatalom”? Azonos-e az 1990-ben emlegetett, 2004-ben idézett, „háttérhatalomként” megnevezett jelenség azzal a háttérhatalommal, amire miniszterelnökünk, Orbán Viktor hivatkozott 2016-ban, a Magyar Tudományos Akadémián?
  4. Mit takar az „atlantista, szabadkőműves bagázs” kifejezés?
  5. Jellemezzétek – egymással szembeállítva – az „atlantista” és az „eurázsista” geopolitikai irányzatokat! Hova sorolnátok Magyarországot, illetve a NATO-t és az EU-t?
  6. Mi motiválhatta azt, hogy a magyar katonai kémelhárítás tábornoka egy 2004-ben (EU-csatlakozásunk évében) kiadott dokumentum-regényben az Európai Közösséghez tartozást és a nyugati integrációt általában a függetlenség elvesztéseként, a demokrácia és a szabadság megcsúfolásaként „aposztrofálta”? (Remélem tudjátok, mint jelent az „aposztrofál” kifejezés.)
  7. Lehetséges volna, hogy a mai magyar kormányzat (és a Jobbik) biztonságpolitikai irányvonalának kialakulását az orosz katonai hírszerzés (GRU) már 1990-től eredményesen befolyásolta a magyar katonai elhárítás (KBH) cselekvő közreműködésével?

 (Folytatjuk...)