Tizenegyedik epizód: A barát az barát... (és célszemély)

Az előző folytatása...

Aztán felbukkannak az oroszok is, és közben Irak megszállja Kuvaitot. Érik az újabb Öböl-háború (az iraki-iráni fegyveres konfliktust követően). Kovács Feri kiruccan Líbiába, elintéz egyet s mást, közben oroszok követik a nyomát, de a figyelőket megfigyelik a magyar elhárítók, sőt le is fényképezik. Miután hazatér, egyszercsak váratlanul maga Rényi-Strényi tábornok lép be az irodájába, és átnyújtja neki a kinagyított fotót az egyik követőjéről, akiben Feri felismeri egy régi barátját, Jurij Petrovicsot. Együtt tanultak a katonai kémelhárítás szakon „kint”, azaz a Szovjetunióban. Együtt jártak arab nyelvtanfolyamra is. Jurij utána Afganisztánba került, „pedig Magyarországra akart jönni, ezért még magyarul is megtanult... A GRU, a szovjet katonai hírszerzés és elhárítás tisztje. Nagyon tapasztalt, profi ügynök lehet” (40. o.).

 A magyar mikroelektronikai ipar a KGST élvonalába tartozott. A szovjetek igyekeztek a szocialista viszonylatban csúcstechnikát képviselő műszaki fejlesztési eredmények megszerzésére együttműködés, vagy ha kell, kémkedés útján (a szabotázst – a Mikroelektronikai Vállalat „T” üzemcsarnokának 1986-os leégését – ne is említsük, arra nincs bizonyíték). A rendszerváltás időszakában, vagyis a KGST és a VSZ bomlásának felgyorsulásakor Magyarország – érthetően – mind politikai, mind katonai és technológiai téren a szovjet hírszerzés és elhárítás célkeresztjébe került. A hálózatépítés kézenfekvő módon a Szovjetunióban kiképzett, szovjet kollégákkal barátkozó, jó hazai pozíciókkal bíró, minőségi ügynökjelöltek, magyar katonatisztek körére koncentrált. A szovjet titkosszolgálatok irányultságát jól mutatja, hogy kiválóan felkészített katonai hírszerző és elhárító tisztjeiket magyar nyelvtanfolyamra küldték, és magyar kollégáikkal való „barátkozásra” ösztönözték. Ha valóban szovjet „alvóügynököket” vagy aktív együttműködőket akartak volna leleplezni a magyar katonai kémelhárítók, akkor elsősorban a saját soraikban kereshették volna a „szóba jöhető személyeket”. 

 Csak érdekességképpen: Stephen Grey (2015), a modern hírszerzés hidegháborútól napjainkig tartó korának tapasztalatait összegző, a nemzetbiztonsági szakmában széles körű elismerést kiváltó kézikönyvében külön fejezetet szentel a barátság, mint beszervezési motívum méltatásának, és megállapítja, hogy „a legjobb kémek egyszerű okból írták alá (a beszervezési nyilatkozatot), és ez a barátság” (Grey, Stephen: The New Spymasters. Inside Espionage from the Cold War to Global Terror. Penguin Books, 2015. 65. o.). Persze ez a barátkozás a legtöbbször – bizonyos értelemben – egyoldalú: az egyik fél a kapcsolatépítés minden egyes mozzanatát gondosan megtervezi és egy cél érdekébe állítja. A szovjet iskolát kijárt magyar katonai kémelhárító tiszteknek viszont nagyon is tisztában kellett lenniük azzal, hogy szovjet-orosz kollégáik „barátkozása” milyen célokat szolgál. Mint azt a ’74-es „nagy kémügyünk” kapcsán is láttuk, „a nagyon jó barátság” a magyar titkosszolgák esetében is mindenekelőtt a „csapdaállítás” szükséges és elégséges feltétele volt.

Az ellenük dolgozó szovjet „barátok” kezelése súlyos politikai, szakmai és erkölcsi dilemmát jelenthetett Kovács-Kovácsics és társai számára, amit a következő párbeszéd jól illusztrál.

„- A GRU tudni akarta, miért küldtünk oda egy tisztet, és meg is tudták.

- De hát miért tették, hiszen a szövetségeseink?

- Most még igen, de ne feledd: Magyarországon rendszerváltás történt, az Antall-kormány már nem dörgölődzik úgy hozzájuk, mint a pártállamiak. Ők pontosan tudják, hogy ki kell vonni a csapataikat és a barátsági viszony folyamatosan elhidegül. Antall nyugat felé nyitott, ami azt jelenti, néhány hónap, és lehet, hogy már ellenségek lesznek. Nemcsak mi, ők is sejtik ezt.

- Ellenségek lesznek?

- Remélem, hogy nem , de Antall keletutálatát ismerve valószínűsíthető. Egy biztos, most már nem jöhetnek csak úgy ide, hogy adjuk át nekik az információinkat, és főleg a katonai kutatási eredményeinket.

- Hát, pocsék helyzet.” (40. o.)

 A továbbiakban látni fogjuk, hogy a szovjet-oroszok ezek után is „csak úgy” idejöhettek, és a magyar katonai kémelhárítók napjainkig folyamatosan adogatják nekik információikat és katonai kutatási eredményeiket.

 A gyanús mérnököt hazarendelik, az akció itthon folytatódik. A nyomozást Kovács-Kovácsics vezeti. Bebizonyosodik, hogy a mérnök tényleg kém, és éppen arra készül, hogy a szigorúan titkos kutatási adatokat kiadja az iraki katonai hírszerzésnek. A mérnököt őrizetbe veszik, „megpuhítják”, együttműködésre kényszerítik, „visszafordítják”. Segít lebuktatni az iraki összekötőt. Arra készül, hogy egy dossziét a Petőfi Hídon rejtekhelynek kialakított konténerben helyez el, amit a Budapesten szolgáló iraki katonai attasé fog felszedni (ám ekkor az elhárítás majd közbelép).

 A szovjetek is rajta vannak a témán: Ferit állandóan figyelik, már a lakásától rátapadnak, mindenhova követik, tudják, hogy milyen üggyel foglalkozik, kikkel dolgozik együtt, kire vadászik és miért. A magyar elhárítás regisztrálja a szovjet érdeklődést, figyeli a figyelők figyelőit, lehallgatja a lehallgatók lehallgatóit, filmre veszi a filmezők filmezőit, de nem tesz semmit a szovjet akciók megakadályozása érdekében. Feri mindaddig mit sem sejt ebből, amíg Rényi-Strényi fel nem világosítja.

 Megjegyzem, egy profi kémelhárítónak magától is feltűnhetett volna, hogy egy „ismerős fekete Volga” többször is felbukkan a közelében, ballonkabátos, dzsekis alakokról és joggingos barátjáról, akit személyesen ismer, nem is beszélve. 

 „- Célszemély lettél, huligán – jegyezte meg Rényi komolyan. – A Líbiai utad óta figyelnek a szovjetek... Amint látod, Feri, beigazolódott a gyanúm. Mindenhová úgy jutnak el, hogy téged követnek... Megtehették volna, hogy szólnak és együttműködnek velünk. Ehelyett sunyiskodnak. Tudod, mit? Kiszúrunk velük. Mostantól sehová sem mégy, és messze elkerülöd a Petőfi hidat. Ezért is jó, hogy átadtam az operatív irányítást Biharinak.

- Értettem, főnök...

- Ez a Jurij Petrovics egy kiválóság. Nem tudom, miért, de van egy olyan érzésem, hogy lesz még dolgunk vele. Te nem is sejted, milyen kínos nekem, hogy most keresztezzük az útját. A múltkor már megosztottam veled politikai dilemmámat. Jurij Petrovics elvileg a barátunk, nem az ellenségünk. Még tagjai vagyunk a Varsói Szerződésnek, de Antall már jelezte, hogy jövő év végéig kilépünk. A szovjetek addig mindenképpen a szövetségeseink. A csapataikat legkorábban a jövő nyárig vonják ki, meg sem várjuk, míg elmennek, s már riszáljuk magunkat az amerikaiaknak. Te is olvashattad a magyar újságokban, hogy a miniszterünk, Für Lajos 25-26-án Brüsszelben járt és a NATO vezetőivel tárgyalt. Sokat elárul az az információ, hogy meghívta budapesti látogatásra Manfred Wörner NATO-főtitkárt. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy nekünk is a nyugat felé kell orientálódnunk.

- Hogyan lehet egyszerre baráti az amerikai és a szovjet hadsereg?

- Jó kérdés, Feri – vonta meg a vállát – csak egyet tehetünk: mindkét irányban ügyesen lavírozunk.” (54-57. o.)

- ... Mi legyen Jurijjal?

- ... Dolgozz ki rá valamilyen tervet, de ne legyen sértő, durva! Aztán, ha túlleszünk az egészen, szerét ejtjük majd, ha másként nem, hát egy vodkázás keretében, hogy kiengeszteljük ezt a Jurij Petrovicsot...”

 A magyar kül-, biztonság-, és védelempolitika 1990-ben egyértelmű fordulatot vett, és a szovjet orientáció helyett a NATO-val, az amerikaiakkal és a többi nyugati országgal kereste az együttműködés lehetőségeit. A kormányzat ezt nem is titkolta, és a fegyveres erőknek, valamint a titkosszolgálatoknak is ebben a szellemben szabott feladatokat. A katonai elhárítás vezetésének azonban nem tetszett az új irányvonal. A nyugati nyitást ők az amerikaiak előtti „riszálásnak” tekintették, és továbbra is a szovjeteket tartották szövetségesüknek. Fenntartásaikat azonban nem fogalmazták meg a politikai-katonai vezetés számára, hanem mindkét irányban ügyesen lavírozni próbáltak addig, amíg a dolgok letisztulnak. Arra készültek, hogy adandó alkalommal kiengesztelik a szovjeteket.

Pontosan tudták, hogy kik a nálunk tevékenykedő szovjet hírszerzők és ügynökök, sőt személyesen ismerték őket, jó barátságban voltak velük. Nem leleplezni akarták őket, hanem kiengesztelni

 Az iraki katonai attasét végül sikerül tetten érni egy olyan új technikai csapda-eszköz segítségével, amit Kovács-Kovácsics őrnagy talált ki. „Rényi betartotta az igéretét, Kovács Ferencet még karácsony előtt alezredessé léptették elő a napi parancs szerint azért, mert az ő operatív akcióinak és találékonyságának köszönhetően sikerült megakadályozni, hogy fontos katonai titkok kijussanak az országunkból.” (66. o.).

Már csak Jurij (és az orosz katonai hírszerzés, a GRU) kiengesztelése van hátra...

 (Folytatjuk...)