Tizedik bejegyzés: hőseink, a szovjet-orosz kémek (és alvóügynökök)

Lapozgatom az olvasónaplómat...

Egy olyan könyvhöz fűzött epés kommentárjaimhoz érek, amelynek szerzői írói álnevet használtak, valódi kilétük azonban pillanatok alatt lelepleződik. Talán ez is volt a céljuk...

A titokzatos Peter Sheldon és nem kevésbé titokzatos kebelbarátja, aki a címlapon Cími Ferenc, a belső címoldalon nagybetűs Dr. Cími H. Ferenc, még egy lapozással beljebb kisbetűs dr. Cími H. Ferenc néven szerepel (talán a Cími a címzetesből ered?), szóval Tőke Péter (az impresszumon mint a borító tervezője), a III/III-as civil ügynök (hogy ezt honnan szedtem, majd kiderül) és H. Ferenc, a Katonai Biztonsági Szolgálat tábornoka 2004-ig annyira elmélyítette szakmai együttműködését, hogy dr. Strasser Tibor ügyvéd jogi tanácsainak engedve belevágtak egy közös akcióba, és társszerzőként megjelentették a Titkos Öböl-háborúnk, avagy Fejezetek a magyar katonai kémelhárítás történetéből című regényt. Hamar tábornokot ez a produktum annyira büszkeséggel töltötte el, hogy – noha titkosszolgaként bizonyára nem véletlenül választott „fedőnevet” magának – a könyv saját, „becsületes” névaláírásával dedikált példányaiból az évek során „sok szeretettel” osztogatott barátainak és fűnek-fának. Nekem is van egy dedikált példányom, igaz, azt nem tőle kaptam (hiszen nincs szerencsém személyesen ismerni), és nem is az én nevemre szól, hanem valaki máséra. Antikváriumban vettem 800 forintért. György Barát – vagy talán az örököse – nyilván megszorult, azért adta el ezt a becses könyvritkaságot. Miért nem kért inkább kölcsön? Tudhatná, hogy a nagyon jó barát mindig barát marad, és segít, ha tud. Vagy – mint egy korábbi bejegyzésben láttuk – csapdát állít.

Az előszóban a szerzők leszögezik, hogy a könyv három története kitaláció, de sok tekintetben közel áll a valósághoz. „Az ilyesfajta ügyek ugyanis titkosak, ezért a szerzőknek kötelessége, hogy konspiráljanak. Azt mondjuk tehát, amit ilyenkor szokás, hogy hőseink megálmodott figurák. No persze, más neveken hasonló személyiségek azért létezhetnek, mint ahogy a történetben szereplő kémelhárítási akciók is megtörténhettek, csak másként.” (Sheldon-Cími: Titkos Öböl-háborúnk;Intermix Budapest Kiadó, 2004, 7. oldal).

Megnyugodtam, hogy a szerzők még az ilyen kényes témaválasztás mellett sem feledkeznek meg a titokvédelemről, de közben az is motoszkál bennem, hogy mi van, ha a túltengő közlési vágytól fűtött botcsinálta írópalánták főnöke (a néhai Stefán Géza tábornok) és/vagy az ügyvéd szaktanácsadó mégis elmulasztotta a lelkükre kötni, hogy mindkettőjüknek – különösen Hamar Ferencnek – valóban kötelessége, hogy „konspiráljon”, a könyv szereplőinek olyan neveket adjon, hogy azokból ne lehessen felismerni őket, továbbá a leírtak ne vethessenek rossz fényt a szolgálatra, ne járathassák le annak vezetőit (önmagukat is beleértve), ne áruljanak el államtitkokat, meg ilyesmik.

Ehhez képest az első név, ami az első fejezet elején – a könyv főszereplőjére aggatva – felbukkan, ez: Dr. Kovács Ferenc őrnagy (9. o.). A könyv végére az őrnagyból tábornok lesz (az időközbeni előléptetések évszámát is megadva), és addigra a laikus olvasó az internetet vagy a titkosszolgálati botrányokon rágódó újságokat böngészve is megállapíthatja, hogy a KBH (egykori) vezényő tábornokát (a 2000-es évek elején még „csak” főigazgató-helyettesét)  Kovácsics Ferencnek hívják (az ő közvetlen beosztottját, az operatív igazgatót, egyben az egyik szerzőt pedig Hamar Ferencnek). Szerintetek jó fedőnév Kovácsicsnak az, hogy Kovács? Ennél azért kifinomultabb konspirációs készséget várnánk el a katonai kémelhárítás főigazgatójától és helyettesétől (hacsak nem szovjet iskolában, vagy a BM Rendőrtiszti Főiskola Állambiztonsági Tanszékén ismerkedtek meg a szakma fortélyaival).

A szerzők kijelentik: „Főhőseink is sokat fejlődnek, komoly karriert futnak be. Ma már (2004-ben) tábornokok, s ott vannak jelenleg is valahol, valamelyik híres titkosszolgálat irányítói sorában, s ezt részben annak köszönhetik, hogy fontos akciókban  vettek részt Magyarországon.” (8. o.). Fölösleges a ködösítés („valamelyik híres titkosszolgálat”), hiszen a könyvből egyértelműen kiderül, annak „főhősei” a magyar katonai kémelhárítás mellett a szovjet (orosz) katonai hírszerzés és kémelhárítás ügynökei, tisztjei, közép- majd felső szintű vezetői. A könyv végére 2003-2004-ig jutunk el. Ezek szerint a volt III/IV-es, KBH-s vezetők büszkék arra, hogy a rendszerváltást követően, sőt még NATO-tagként is közösen akcióztak Magyarországon az orosz titkosszolgálatokkal. Ugyan ki ellen? Olvassatok tovább, és megtudjátok.

Erről eszembe jutott egy passzus a később született, de előbb tárgyalt „Kémes ügyek” c. könyv ominózus fejezetéből:

A nyugatiak és a mi értékelésünk szerint is az oroszok nagy valószínűséggel itt hagyták az ügynökeiket. A rendszerváltozás után minden kormánynak az volt az egységes utasítása, hogy fel kell kutatni az orosz alvóügynököket, akiket azért hagytak itt, hogy bármikor feléleszthessék őket a jövőben.

A 90’es évek elején, mind az öt magyar nemzetbiztonsági szolgálat nagy hajszát indított az itt maradt lehetséges orosz alvóügynökök felkutatására. Természetesen ebben a Katonai Biztonsági Hivatal is részt vett. Mi is több száz olyan személyt ellenőriztünk, akik szóba jöhettek. Nagy meglepetésünkre egyik szolgálat sem talált orosz alvóügynököt. Ez két dolgot jelentett: az egyik az, hogy nem végeztünk jó munkát, és az oroszok nagyon ügyesen eldugták őket, a másik pedig az, hogy olyan gyorsan kellett kivonulniuk, többek között Magyarországról is, hogy nem volt idejük alvóügynöki hálózatot felépíteni. A személyes véleményem az, hogy nagy valószínűséggel ez történhetett (Novák, 133-134. o.).

Én egyáltalán nem vagyok meglepődve, a személyes véleményem pedig az, hogy Hamar tábornok túlságosan is naivnak tetteti magát, minket pedig hülyének szellemi fogyatékosnak néz. Egy oldallal korábban még azt állította, hogy (az oroszok) „Óriási hangsúlyt fektettek a humán oldalra, tehát a hálózatépítésre...”. Vagyis ha a KBH több száz „szóba jöhető” személyt ellenőrzött, és egyetlen egy alvóügynököt sem talált közöttük, akkor valószínűleg nem is akart ilyent találni. A KBH a rendszerváltás után is együttműködött a szovjet (orosz) titkosszolgálatokkal, és a világért sem veszélyeztette volna ezt a partneri kapcsolatot az orosz alvóügynökök leleplezésével.

 Közbevetés:

Azt csiripelik a verebek, hogy felébredtek a Magyarországon alvó orosz ügynökök.

 Térjünk vissza az öböl-háborús könyvhöz.    

Az első rész A sivatagi vihar előtt alcímet viseli, és 1990-ben játszódik. Egy kora nyári reggel Dr. Kovács őrnagy elmereng azon, hogy aprócska gyermek korában (1961-ben) látta az óriásbálnát. „Később azt hallotta, hogy szegény Jónás tulajdonképpen kémkedett. A súlyával és azzal a trérellel (sic!), amivel körbevitték az országban, tulajdonképpen tesztelték az ország hídjait. A gonosz ellenség számba vette, milyen útvonalak alkalmasak arra, hogy elbírják a hasonló súlyú hadászati rakétákat. Amikor ezt hallotta, akkor határozta el, hogy kémelhárító lesz, s az ilyen ravasz trükkökre is fényt derít.” (9. o.).

Így lehet 2004-ben, 1990-re visszautalva, már az első fejezet első oldalán gonosz ellenségnek minősíteni az USA-t, vagyis azt a világhatalmat, amelyik 1989-90-ben a legnagyobb segítséget nyújtotta Magyarországnak a rendszerváltáshoz.

 Arra nem is gondolt a KBH későbbi főigazgatója (és az ő gondolatait tolmácsoló helyettese), hogy az amerikaiak feltehetően 1961-ben sem azt tervezték, hogy az így felderített útvonalakon vonultatják fel rakétáikat a Szovjetunió és Magyarország ellen, hanem éppen ellenkezőleg, attól tartottak, hogy a Magyarország területén állomásoztatott szovjet atomcsapásmérő erők használják ezeket a Nyugat-Európával szembeni átcsoportosításhoz, indítási körletbe telepítéshez.

Egyébként Dr. Kovács-Kovácsics álma nem valósult meg, vagyis kémelhárítóként nem deríthetett fényt az ilyen ravasz trükkökre, ugyanis a katonai kémelhárítás 1990-ig szigorúan az objektum-elven épült fel, és a katonai létesítményeken kívüli katonai kémelhárítás nem a III/IV, hanem a BM III/II. (kémelhárító) csoporfőnökség illetékességi körébe tartozott.

De folytassuk az izgalmas kémtörténet kibontakozásának figyelemmel kísérését!

Dr. Kovács-Kovácsics osztályvezető-helyettest merengéseiből a telefoncsörgés riasztja fel: a főnöke, Dr. Bihari Imre alezredes hívatja! Míg a folyosón megtette az irodáikat elválasztó 30 métert, „azon gondolkodott, miért hívhatja.” (10. o.)

Közbevetés: Hasonló helyzetben én is ezen gondolkodtam volna.

Rövidesen megtudja, mert belenézhet abba az írásos feladatszabásba, amit Rényi tábornok, a csoportfőnökség vezetője, egyben – a könyv szerint – állambiztonsági miniszterhelyettes írt alá.

1990-ben a III/IV-nek majd KBH-nak három csoportfőnöke is volt: Strényi Ferenc vezérőrnagy, aztán Gubicza Jenő dandártábornok és Gyaraki Károly (ma már) altábornagy. Strényinek a Rényi fedőnevet adni: ez is nagyon ravasz (és korrekt).

A feladat: kideríteni azt, hogy egy Líbiába kiküldött magyar mérnök miért találkozott egy iraki származású, de Líbiában honos gyanús arabbal, akivel egy építkezésen dolgozik. Meg kell akadályozni, hogy katonai titkok kerülhessenek ki a magyar kolóniából. Az építkezés ugyanis csak fedőtevékenység: valójában egy kinti magyar haditechnikai szakértő csoport segít a líbiaiaknak kifejleszteni egy olyan rádiólokátort, amit  (amerikai) „lopakodó” repülőgépek felderítésére és megsemmisítésükhöz használhatnak. A kísérletek jól haladnak, és már több ország titkosszolgálata is kíváncsiskodik a helyszínen, de egyelőre még sikerült a titkokat megőrizni.

 Nem tudhatjuk, hogy ennek a regényes történetnek mi a valóságalapja, de annyi biztos: a szerzőknek sikerült egy olyan példaértékű sztorit kitalálniuk, amiben – 1990-ben, tehát az 1989-es rendszerváltó fordulat után – még mindig az Amerikai Egyesült Államok Magyarország ellensége, és a katonai kémelhárítás még mindig amerikai életek veszélyeztetéséhez nyújt támogatást egy „lator államnak”.

 Házi feladat a Nemzeti Közveszélyes Egyetem nemzetbiztonsági szakos hallgatóinak:

  1. Kiket nevezünk „alvóügynöknek”?
  2. Becsüljétek meg a rendszerváltás után nálunk (Magyarországon) maradt szovjet-orosz alvóügynökök számát (nulla és mondjuk ezer között)!
  3. Hány orosz alvóügynököt sikerült a magyar nemzetbiztonsági szolgálatoknak a rendszerváltás utáni kormányok utasítására indított nagyszabású akciókban leleplezniük?
  4. Mi lehet az oka annak, hogy mindmáig egyetlen egy orosz alvóügynököt sem sikerült leleplezni? Talán nincsenek, nem is voltak ilyenek? Vagy nagyon jól eldugták őket? Vagy talán a szolgálatok, a KBH-t (most már KNBSZ-t) is beleértve, nem rendelkeznek az ehhez szükséges képességekkel? Vagy esetleg a szándék hiányzik? 

...

(Innen folytatjuk...)