Nyolcadik bejegyzés: Ki hová akar tartozni? (Ó mondd, te kit választanál?)

Ott hagytuk abba az előző epizódot, hogy egyáltalán  mit hova szállítottak, és miért?

A BM-ben a III/III. ügyosztály aktáit a Dunagate-botrány kirobbanása után részben ledarálták, részben – több kutató (pl. Kenedi János, Tabajdi Gábor) által is megfogalmazott gyanú szerint – ismeretlen belügyminisztériumi objektumból ismeretlen helyre szállítva tették hozzáférhetetlenné. A Falk Miksa utcába nem lehetett átvinni az anyagokat, hiszen az az objektum – mint központ – túlságosan is szem előtt volt. A Lehel-úti laktanya viszont nem volt összefüggésbe hozható a III/III. csoportfőnökséggel, legfeljebb a III/IV-gyel. Hamar vezérőrnagy tehát alighanem elszólta magát, és ezzel megerősítette azt, amit a kutatók eddig csak megalapozott sejtésként tudtak megfogalmazni:

 A Duna-gate botrány kirobbanása után a BM-ből a katonai elhárítás objektumába szállították át a III/III aktáit, és tették ezzel (törvénytelenül) hozzáférhetetlenné azokat a különböző vizsgálóbizottságok számára. Vagyis a katonai elhárítás (a KBH) a rendszerváltás után is (mindmáig?) a BM-mel összejátszva dacolt a saját kormányzata akaratával, vezette félre a hatóságokat, a parlamenti bizottságokat és a közvéleményt.

 Az egymást követő kormányok – legalábbis bizonyos kormánykörök – ennek minden bizonnyal tudatában voltak (Raffay próbálkozásai is ezt jelzik), de a „róka-fogta csuka, csuka-fogta róka”-helyzettel nemigen tudtak mit kezdeni, mert így vagy úgy, de mindannyian érintettek voltak „ügynök-ügyben”. A szélsőjobbos és/vagy szélsőbalos, volt vagy még aktív ügynökök minden párt soraiban megtalálhatók voltak. A hírszerző/elhárító, ügynöktartó tiszteket ugyan el lehetett távolítani a szolgálatoktól, ki lehetett rúgni azt, aki elszemtelenedett vagy a jelenléte más okból kellemetlenné vált, de nem lehetett „bántani”, mert túl sokat tudott. Így aztán a kirúgott titkosszolgák a mindenkori ellenzék sorait erősítették, és a következő kormányváltáskor visszakerülhettek a pozíciójukba, vagy legrosszabb esetben „szakértőként” alkalmazták őket. Aki lapított, azt békén hagyták, vagy az adott szervezetbe „beépített” ügynökként tovább foglalkoztatták. A kényes (ugyanakkor dinamikus) egyensúly – és az „önmérséklet” – fennmaradásához a pártok közötti ingadozó erőviszonyokból fakadó bizonytalanság-érzés és a „szakmabeliek” véd- és dacszövetsége is hozzájárult. Ez a rendszer csak 2009-ben borult fel, de erről majd később szólok.

A vezérőrnagy azt is elmondja, hogy „1990 februárjában nyilatkoztatták az állományt a III/IV-es csoportfőnökségen, hogy ki hová akar tartozni? Két választásunk volt: vagy a rendőrséghez csatlakozunk, tehát a belügyminisztérium alá, vagy pedig a Magyar Honvédség tisztjeként szolgálunk tovább.” (Novák, 128. o.).

 Hamar Ferenc megint elszólja magát: korábban (a 125. oldalon) kikotyogta, hogy egy személyügyi beszélgetés során a BM III. „csoportfőnökség” (helyesen: főcsoportfőnökség, hacsak nem a III/III-ra gondolt) személyügyi tisztjének egy továbbtanulási ajánlat kapcsán már 1975-ben kijelentette: „Nem szeretnék katona lenni”. A jogi egyetemre ment, és rendőr maradt a rendszerváltásig. Akkor 1990-ben miért választotta mégis a Magyar Honvédséget a rendőrség helyett? Úgy hiszem, hogy talán BM-es főnökei sugallatára, akik őt és társait így építették be a katonai szolgálathoz. 

A kívánságműsor (ki hová akar tartozni?) módjára megszervezett személyügyi biztosítás révén sikerült a katonai és a „polgári” (azaz rendőri és belügyes) titkosszolgálatok között egy olyan informális kapcsolatrendszert létrehozni (vagy inkább: a rendszerváltás előttről megőrizni), ami sértette az egységes vezetés elvét, és a katonai elhárításon keresztül a Magyar Honvédség belső információit, titkait illetékteleneknek szolgáltatta ki. A KBH-n belül létrejött egy árnyék-titkosszolgálat, ami nem a honvédelmi, hanem a belügyminisztériumi, rendőri vezetésnek jelentett. 

 „A rendszerváltás nálunk” c. alfejezet így folytatódik: „Sokan nyugdíjba vonultak, akik pedig maradtak, azoknak alá kellett írniuk az új eskü szövegét.”. Az „alá kellett írniuk” megfogalmazás arra utal, hogy a nyilatkozó vezérőrnagyot is beleértve a katonai és a BM-es elhárítás személyi állományának egy része  csak kényszerből, kelletlenül tett hitet az új Magyar Köztársaság alkotmánya mellett, és a szíve mélyén megőrizte lojalitását az előző rendszerhez. A kádári „titkosrendőrség” nem szűnt meg létezni, csak láthatatlanná vált, és beépült a nemzetbiztonsági szolgálatokba.

 Házi feladat a Nemzeti Közveszélyes Egyetem nemzetbiztonsági szakos hallgatóinak:

  1. Gondolkozzatok el az eddigieken!
  2. Alkossatok önálló véleményt a nemzetbiztonsági „rendszerváltozás nálunk” őszinteségéről, szakmai tartalmáról, a személyi és szervezeti átalakulás mélyrehatóságáról!
  3. Mit takar az „egységes vezetés” elve?
  4. Milyen személyügyi megfontolások indokolhatták a nemzetbiztonsági szolgálatoknál az átszervezés oly módon történő végrehajtását, hogy a beosztásokba helyezést nem a szakmai alkalmasság, a tapasztalat, a beválási mutatók, az erkölcsi feddhetetlenség és az új, „demokratikus” rendszer melletti elkötelezettség, hanem a „Ki hová akar tartozni?” kérdésre adott válaszok alapján döntötték el?

...

(Folytatjuk...)