Hatodik bejegyzés: Magyarország mint az USA ellensége?

Olvasónaplómban a ’74-es nagy kémügyünkről szóló bejegyzés végére firkált észrevételeimhez érek. Az alábbiakban nem szó szerint, de tartalmilag felelevenítem az ott leírtakat.

Előtte azonban házi feladat a Nemzeti Közveszélyes Egyetem nemzetbiztonsági szakos hallgatóinak. Feleljetek az alábbi kérdésekre (ha tudtok)!

  1. Ha Magyarország már akkor nem akart szembemenni az USA-val, amikor az a fő ellenségünk volt (1974-ben), akkor 2013-ban, amikor már a legfontosabb szövetségesünk, mi tette szükségessé ennek a rosszízű esetnek a felelevenítését?
  2. Mi tehette szükségessé, hogy az alfejezet utolsó mondataként Hamar odaszúrja: „Amúgy az ügy érdekessége, hogy amikor a rendőrséggel elkezdtük a hivatalos házkutatásokat a négy embernél, az amerikaiak azonnal visszahívták a katonai attaséjukat.”?
  3. Miért kellett még ezt is hozzátenni a sztorihoz: „Miután (J.) letöltötte a büntetését, az első útja a Kínai Nagykövetségre vezetett. Valószínűsítjük, hogy felajánlotta szolgálatait a kínaiaknak, viszont azt pontosan tudjuk, hogy ők köszönték szépen, de nem kértek J. szolgálataiból.”.

Lehetséges válaszok az előzőekre:

    • Kína már 1974-ben is a szövetségesünk volt.
    • Az amerikaiak még most is az ellenségeink.
    • Hamar tábornok most is pontosan úgy gondolkodik, mint a rendszerváltás előtt.
    • egyéb, mégpedig...
  1. Hogy lehet egy olyan felajánlást csak valószínűsíteni, amiről pontosan tudjuk, hogy elutasították?

A dolgoknak lehetséges egy olyan értelmezése is, hogy a „nagy kémügy” görcsös erőltetésével a BM (III. főcsoportfőnökség), a katonai elhárítás és személyesen Hamar Ferenc főhadnagy megpróbált keresztbe tenni az akkori magyar kormány politikai akaratának, megkísérelte megakadályozni a 70-es évek elején éppen csak lendületbe jövő magyar-amerikai kapcsolatok továbbfejlesztését. Nem rajtuk múlott, hogy nem sikerült. Későbbi olvasmányaimból, köztük egy bizonyos Cími H. Ferenc könyvéből, valamint az ő társzerzője más írásaiból az is kitűnik (erről majd néhány későbbi bejegyzésben számolok be), hogy a katonai elhárítás (nevezzék éppen III/IV-nek vagy KBH-nak) bennük „álnéven” megszemélyesített vezetői mindig is Amerika- és Izrael-ellenes, szovjet- (orosz-) és Kína-barát irányvonalat képviseltek, a rendszerváltás előtt és után egyaránt többször is nyíltan vagy suttyomban szembeszegülve az adott kormányok akaratával.  

Ma már más idők járnak. Most már kormányzati jóváhagyással, bátran lehet kárt okozni a magyar-amerikai diplomáciai kapcsolatoknak, ahogy azt miniszterelnökünk teszi, például amikor a 2013-as nagyköveti értekezleten kijelenti (és a sajtóban is megjelenteti), hogy ideológiai kérdésekben „nem pendülünk egy húron” az Amerikai Egyesült Államokkal. Nem kell megfontolni ma már a kémügyek kezelésének politikai következményeit sem. Épp a napokban (ezt még 2016 februárjában írtam) arról szólnak a híradások, hogy egy üzletember már hónapok óta előzetes letartóztatásban van, mert az IMF-nek, a Svájci Alapnak és az USA-nak „kémkedett”. Lehet, hogy így volt. De könyörgöm, ha már J. alezredest végül nem kémkedés, hanem porcelántányérok és aranyozott dísztárgyak (vagy mit tudom én, milyen kitalált hivatali visszaélések) miatt vonták felelősségre, nem lehetett volna Maxin Norbertet és B. Béla Szabolcsot valami üzleti huncutság miatt megcsípni, egyidejűleg amerikai és svájci barátainkat szigorúan, de bizalmasan figyelmeztetésben részesíteni? Dehogynem: „Maxin Norbert ügyvédje, Kertész Gusztáv az Átlátszónak egyszerűen nonszensznek minősítette az eljárást. Nem csak azért, mert 2008-as elkövetésről van szó, hanem azért is, mert a kémkedési ügy nyomozati iratai nincsenek titkosítva, mint az más hasonló esetekben szokásos. Kertész érthetetlennek tartja azt is, hogy egy ilyen súlyos bűncselekményben az NNI műkincsvédelmi alosztálya végzi a nyomozást. Igaz, hogy az ügyfelem gyűjtötte az értékes tárgyakat és könyveket, de a büntetőeljárás nem ezekkel kapcsolatban, hanem kémkedés gyanúja miatt zajlik. A védő szerint a nyomozati anyagban nincs semmi, ami a nyomozó hatóság gyanúját alátámasztaná.”.

Lásd: http://blog.atlatszo.hu/2016/02/kemkedessel-gyanusitanak-egy-tobb-eve-eltunt-uzletembert/

 Ismerős a szitu... „Ha valakit kémügyben realizálsz, ahhoz politikai jóváhagyás kell... Magyarország akkor (1974-ben) nem akart nyíltan szembemenni az Egyesült Államokkal.” Most meg akar.

 Magyarország mint az USA ellensége? Miért ne? Egyszer már hadat is üzentünk nekik. Annyira megijedtek, hogy Roosevelt elnök csak hónapokkal később terjesztette a hadiállapot kimondását a Kongresszus elé. Romsics Ignác történész sokat idézett szavaival ugyanis az USA „hazánkat és a szomszédos országokat is a náci Németország olyan vazallusainak tekintette, amelyekben a kormányok szava és politikája nem tükrözi a lakosság többségének véleményét” (http://www.honvedelem.hu/cikk/23355/haduzenet-az-egyesult-allamoknak).

Most meg talán Oroszország vazallusainak tekintenek minket, és abban reménykednek, hogy a magyar illiberalizmus nem a lakosság többségének véleményét tükrözi. A hónapok azonban gyorsan telnek-múlnak, egyik a másik után. Volt, jelenlegi és jövőbeni amerikai elnökök, FBI-főigazgatók, a Kongresszus Fegyveres Erők Bizottsága elnökei figyelmeztetik a magyar vezetést magatartása várhatóan gyászos következményeire. A kormány számára ez nem több nagyköveti „brekegésnél” és „papírfecnik” asztalon felejtésénél.

Üzenem a titkosszolgálatoknak:

(közülük is egy bizonyosnak, amelynek a főigazgatója szerint „Nyugati országokból gazdasági okokból támadások történhetnek a magyar kormány ellen”), lásd http://www.hetek.hu/belfold/201303/nyilvanossag_elott_a_magyar_fokem:

Az ő dolguk lett volna megakadályozni, hogy Magyarország védett pénzügyi adatai illetéktelen kezekbe jussanak. Remélem, hogy az ilyen – egyedi – esetek nem vezetnek a titokvédelem hiányosságainak eltussolásához (mint például a miniszterelnök telefonjának lánya esküvőjén történt elvesztését követő lázas boszorkányüldözés), nem eredményezik a J. alezredeséhez hasonló „nagy kémügyek” (Bruhaha, még egyszer) eszkalációja révén a szövetségeseinkkel fenntartott mindenoldalú kapcsolataink romlását; és a magyar elhárítás vagy hírszerzés (különösen a KNBSZ, azaz a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat) nem akar olyan titkos háborút kezdeményezni az USA ellen, amiben csak mi húzhatjuk a rövidebbet. A nemzetbiztonságért „aggódó állampolgárként” valóban nyugtalanít, hogy pénzügyi statisztikai adatok kiszolgáltatásával elkövetett „kémkedés” (ha valóban az volt) ügyében a kormányzatunk kész nyilvános diplomáciai botrányt kavarni, ugyanakkor szemet húny a szövetségesi együttműködés keretében rendelkezésünkre bocsátott nemzetbiztonsági és katonai információk ellopása, illetéktelenek részére történő kiszolgáltatása, NATO hozzájárulási képességeink szándékos gyengítése fölött (amint azt kiolvasni véltem néhány később ismertetendő irományból).

A vezérőrnagy a „hetvennégyes” könyvfejezetben (interjúban) még több más, köztük rendszerváltás utáni esetet is ismertet, ezekre alkalomadtán még visszautalok. Közös sajátosságuk, hogy Hamar Ferenc büszke rájuk, a kritikai elemzés viszont nem egy kifogásolható, szakszerűtlen, vagy éppen törvénytelen, erkölcstelen, politikai és nemzetbiztonsági szempontból ártalmas mozzanatra mutathat rá. A jelek szerint a kémügyek elhárítása és nyomozása ma is a „szovjet iskola” tanításain alapszik, amiket Hamar és társai az RTF-en (Rendőrtiszti Főiskolán) sajátítottak el, és utódaik azóta is gyakorolnak. A vezérőrnagy azzal a megállapítással zárja visszaemlékezéseit, hogy „Rengeteg hasonló történetet és példát lehetne még elmondani arról, hogyan dolgozott a katonai elhárítás akár a VSZ-ben, akár a NATO-ban... A rendszertől függetlenül mindig a feladatot részesítettük előnyben.” (Novák, 2013, 146. o.)

Én egy kicsit másképp látom a dolgokat, igaz, én nem voltam operatív igazgató a katonai elhárításnál. Más iskolába is jártam: nem az RTF-en szereztem meg a szakirányú felsőfokú végzettséget...

Novák András az interjúkötet elején külön köszönetét nyilvánítja – többek között – Kovács József altábornagynak, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat főigazgatójának, hogy bátorította és szakmai tudásával segítette a könyv megszületését (7. o.). Kovács altábornagy úr a bátorításnál és a szakmai tudás-transzfernél többet is tett: a KNBSZ főigazgatójaként neki kellett engedélyeznie a jogelőd szolgálat egykori felső vezető munkatársának (aki nyugdíjba vonulásakor, mint mindenki más, titoktartási nyilatkozatot írt alá), hogy emlékeit, szakmai tapasztalatait közkinccsé tegye, és neki kellett (volna) intézkednie a vonatkozó részek titokvédelmi ellenőrzésére és jóváhagyására Mivel nem volt kifogása, alighanem mindenben egyetért Hamar Ferenccel, akit a minisztere súlyos fegyelmi és szakmai hibák miatt kirúgott, és aki ellen egyébként a könyv megjelenésekor még folyamatban volt egy büntető eljárás, nem is akármilyen ügyben. Nem gondolt az amerikai katonai attasé visszamenőleges pocskondiázásának diplomáciai jelentőségére sem. Eszébe sem jutott, hogy hivatalban lévő főigazgatóként nem vet rá és szervezetére jó fényt az, hogy a neve egy lapon, sőt egy mondatban szerepel Hamaréval, ezzel a levitézlett, rabosított, a baloldali ellenzéknek súgó, de a szélsőjobbal cimboráló figuráéval....

Lehet, hogy rosszul látom a dolgokat, de az én „szemüvegemen keresztül” egész pályafutása során bőven lehettek okok a Hamar Ferenc elleni feljelentésekre és belső vizsgálatokra, vagy akár ügyészi eljárásokra is, ezért egyáltalán nem biztos, hogy 1990-ben csak a Raffay-ügy miatt kellett távoznia a szolgálattól (erről a következőkben szólok). Mégsincs oka a panaszkodásra. Az önmagával szemben elnézően és megengedően elismert egy-két „szakmai hiba” nemhogy kettétörte volna Hamar főhadnagy karrierjét, hanem katapultálta őt arra az (egy kisebb megszakítástól eltekintve) további harminc-jónéhány éven át ívelő, üstökösként szárnyaló rendőri-katonai pályára, amely a vezérőrnagyi rendfokozatig és a rendszerváltás utáni katonai elhárítás műveleti főigazgató-helyettesi posztjáig repítette. Horn Gyula a rendszerváltás előtti és utáni „teljesítménye” alapján abszolút megbízhatónak tartotta, még testőrparancsnokának is kinevezte, aztán – az MDF-kormány döntését felülírva – visszahelyezte eredeti vezető beosztásába a KBH-nál (Novák, 130. o.). Egy szocialista, egy fideszes, aztán három másik szocialista kormányzatot kiszolgált, majd a második Orbán-kormány ismét kirúgta, és (a romák elleni sorozatgyilkosságokkal összefüggésben) bíróság elé állíttatta, de nem tudta elítéltetni. Már hetvenes évei közelében jár, de – a mende-mondák szerint – még ő Gyurcsány Ferenc és Vadai Ágnes (egyik) nemzetbiztonsági tanácsadója. Valamit biztos jobban tud, mint bárki más a fiatalabbak közül, akik már nem végezhették el a BM Rendőrtiszti Főiskola Állambiztonsági Szakának Katonai Elhárító Specializációját, akik nem oldhattak meg „nagy kémügyeket”, akik még nem lehettek ott a BM III/III iratanyagának rendszerváltáskori költöztetésekor, akik nem voltak miniszterelnök-jelöltek bizalmasai, nem vehettek részt az „olajügyek” felderítésében és a romák elleni sorozatgyilkosságok összrendőri-titkosszolgálati nyomozásában, és nem lehettek ma már neonáci nézeteket hirdető egykori III/III-as ügynökök társ-szerzői.

De ne aggódj, Kedves (vagy kedvetlen) Olvasó. Mint egy későbbi fejezetből talán majd kiderül, a BM már gőzerővel dolgozik azon, hogy visszavigye a „polgári nemzetbiztonsági” (azaz rendőri, állambiztonsági), titkosszolgálati képzést a Nemzeti Közveszélyes Egyetem Rendészettudományi Karára, felélesztve a rendszerváltás előtti Állambiztonsági Tanszéket és annak jeles hagyományait.

Azok az értetlen akadékoskodók viszont, akik ellenszegülnek ezeknek a törekvéseknek, mert nem akarják a múlt századi, ötvenes évekbeli „átkos” gyakorlat felelevenítését, ne lepődjenek meg, ha eltapossák, elüldözik, ellehetetlenítik őket. Sőt, ha minden a feltételezhető tervek szerint alakul, a katonai biztonsági oktatást is átveheti a BM  (a Magyar Honvédség bármikori belügyminiszter alá rendelését már – a terrorveszélyre hivatkozva – megoldották, és mellesleg a katonai nemzetbiztonsági tudományszakos doktori oktatást is sikerült beépített ügynökök segítségével módszeresen tönkre tenniük). Van még remény, hogy Hamar vagy Kovácsics Ferenc újra a katedrára lépjen, és gazdag szakmai tapasztalatait valamint személyes példamutatáson alapuló erkölcsi intelmeit megossza az egyetemi hallgatókkal mindenki okulására, édes hazánk szépülésére, gazdagodására és erősítésére.

(Folytatjuk...)