Negyedik epizód: a horror-komédia folytatódik

 Az előző folytatása.

„Az ügy egyre szövevényesebb lett... A hónapok alatt több ezer oldalnyi dokumentáció keletkezett, amelyekből többek között kiderült, hogy J. alezredes, bár folyamatosan kémkedik Magyarország ellen, mégiscsak az a személy, aki fiatal korában Kispesten abban a gyárban dolgozott. Egyértelművé vált, hogy J.-t nem cserélték ki. Ez úgy történhetett meg, hogy az ’50-es években abban a kispesti üzemben két azonos nevű férfi dolgozott, az egyiknek levágta az ujját a gép, és később meghalt, a másik pedig a mi alezredesünk.” (116. o.)

És még ezek után sem vették el Hamaréktól az ügyet.

 Ezek szerint a BM Rendőrtiszti Főiskola Állambiztonsági Szak, Katonai Elhárítás Specializáción, amit Hamar elvégzett, nem tanították, hogy egy személy azonosításához a nevén kívül más adat is szükséges, mondjuk az anyja neve és a születési helye, ideje, esetleg – horribile dictu! – az illető fényképe. Több ezer oldalnyi nyomozati anyagot kellett összegyűjteni ahhoz, hogy kiderüljön: az, akinek levágta egy ujját a gép, nem azonos azzal, akinek minden ujja megvan. Hiszen a gyanú egyértelmű volt: az agyafúrt amerikaiak kieszeltek egy ravasz személycserét, de nem vették észre a jelöltjük különös ismertetőjelét, vagy észrevették, de annyira azért nem voltak agyafúrtak, hogy az ügynöküknek is levágják az ujját, hogy ne legyen feltűnő. Bezzeg a magyar kémelhárítók!

Ha hinni lehet a mende-mondáknak, egyyes esetekben a mai rendőrök és BM-es, HM-es elhárítók se mutatkoznak különbnek a régieknél: Állítólag egy – az egyenruhásokkal amúgy rokonszenvező – illetőt a 2010-es évek elején a belügyminiszter környezetéből valaki figyelmeztetett, hogy Pintér Sándor nagyon ki van akadva rá. A bibi csak az, hogy félreértés volt az egész, ugyanis a miniszteri tanácsadók összetévesztették a szerencsétlent egy névrokonával. Ettől függetlenül, már nem tudta tisztára mosni magát...

 Azt is rebesgetik bizonyos körökben, hogy egy ál-hadtudós magas rangú katonai titkosszolga – szintén napjainkban – megüzente valakinek, akiről azt hitte, hogy feljelentette őt, hogy majd „elintézi” (bepereli vagy lelövi, az nem derült ki a fenyegetésből). Pedig speciel akkor nem az illető jelentette fel (bár lett volna bőven oka rá), hanem egy névrokona, aki ugyanazon az egyetemen, de egy másik karon tanított. Az már csak hab a tortán, hogy a feljelentő nevét a rektor árulta el barátilag a rossz lelkiismeretű, ámde vehemens segéd-professzornak (aki újabban – a HM támogatásában bízva – dékáni ambíciókat dédelget) .

 Sőt azt is olvastam valahol, hogy szemben Hamar Ferenccel, aki 1970-ben került a III/IV-hez, Stella Rimington, a brit kémelhárítás későbbi igazgatója 1969-től szolgált a brit kémelhárításnál (tehát „hősünkkel” nagyjából egy időben). Nézzük meg, mit ír ő, Stella Rimington 2002-ben (magyarul 2004-ben) megjelent könyvében azokról az alapvető tudnivalókról, amiket „mezítlábas” kezdőként rögtön el kellett sajátítania!

„Az átvilágítás hatékonyságának kulcsa a személyazonosság precíz megállapítása és regisztrálása. Minden titkosszolgálat sikeressége elsősorban ezen alapszik. Pontosan tudnunk kell például, hogy kiről nyitunk dossziét. Lényeges szempont, hogy dossziét csak pontos, tárgyszerű és olyan információkra alapozva szabad nyitni, amelyek szigorú különbséget tesznek a tények, valamint a feltételezések és meg nem erősített adatok között. Ha ezek a feltételek nem biztosítottak, az bármely terv vagy akció sikerét megkérdőjelezheti.” (Rimington, Stella: Nyílt titok. Geopen, 2004. 116. o.)

Vezérőrnagy Úr, Ön megbukott. Úgy vélem, nem kéne dicsekednie azzal, hogy a BM Rendőrtiszti Főiskola Kémelhárító Szakán sajátította el a szakma fortélyait, az meg – szerintem – inkább szégyellni való, hogy még 2013-ban is ugyanazokat az elveket vallja, mint a 70-es években, „a rendszertől függetlenül”. És Ön volt a KBH Tudományos Kutatóhely vezetője, a Szakmai Szemle Szerkesztő Bizottságának elnöke a XXI. század első évtizedének végéig!

 De folytassuk a „’74-es nagy kémügyünk” című drámai bohózat forgatókönyvének olvasását!

„A következő hetekben rengeteg információt kaptunk az alezredesről, hiszen folyamatosan jelentettek a hálózati személyek, ráadásul a technika is dolgozott, a lakásában és az irodájában egyaránt. Pontosan tudtuk, hogy kik és hányszor látogatják a munkahelyén. A legtöbbször havi rendszerességgel az amerikai katonai és légügyi attasé látogatta az alezredest. Bár erre gyanakodtunk, de mégis megdöbbentünk...” (113. o.).

Én is meg vagyok döbbenve. Hamar főhadnagy, úgy is mint határőrségi „vonalgazda” (iránytiszt), egyben az objektumért  is felelős kémelhárító szakember, csak hosszú hónapok múltán kezdett el érdeklődni az iránt, hogy a FEP parancsnokát kik és hányszor látogatják a munkahelyén. Néhány oldallal korábban a vezérőrnagy még elmagyarázta, hogy „állam elleni bűncselekmény például a kémkedés és a hazaárulás”, aminek a „megelőzése, felderítése, akadályozása, korlátozása” a III/IV feladata volt. Ehhez képest a katonai kémelhárítás, amelynek az akkor „fő ellenségnek” számító Egyesült Államok katonai attaséjának minden lépését, de különösen a védett intézmények körüli mozgását és a magyar katonatisztekkel való találkozásait árgus szemekkel figyelnie kellett volna, most „megdöbbenve” értesült róla, hogy a diplomata havi rendszerességgel kijár Ferihegyre!

Aki katonai attasé volt valahol, mondjuk egy távoli külországban, egy másik kontinensen, az alighanem rendszeresen megfordult a főváros nemzetközi repülőterén, ugyanis különféle állami, katonai, diplomáciai és egyéb hivatalos delegációkat, kiküldötteket kellett fogadnia. E célból egyesek még repülőtéri belépőt is kaptak, sőt fontosabb delegációknál a repülőtéri illetékesekkel is egyeztethettek (soron kívüliség, VIP-váró, parkoló, fogadóbizottság stb. ügyében). Lefogadom, hogy az amerikai katonai attasénak is volt legális oka rendszeresen megfordulni a repülőtéren már 1974-ben is. Persze attól még kötelesek lettek volna ellenőrzés alatt tartani, diszkréten megfigyelni, konkrét kémügy hiányában is. De addig senkinek sem tűnt fel az amerikai diplomáciai rendszámú autó, amivel a katonai attasé közlekedett? Döbbenet, ráadásul még légügyi attasé is volt. Eggyel több ok, hogy az elhárítás sokáig ne is sejtse, hogy kijár a Ferihegyi repülőtérre.

 A BM III/IV csoportfőnökség (a katonai elhárítás) a legalapvetőbb feladatainak sem tett eleget. A kémelhárítást elhanyagolták, még a hidegháborús fő ellenségnek számító országok katonai attaséit sem ellenőrizték megfelelően. Az elhárítást az objektum-elv alapján szervezték, de az objektumfelelős tisztek a központban dolgoztak. A szervezeten belüli információáramlás csapnivaló volt. Az ország biztonságát a kémkedéssel, szabotázzsal szemben nem tudták garantálni. A felelőtlen, gyatra munkának, a szakmai műhibáknak semmilyen fegyelmi következménye nem volt. Attól tartok, hogy a katonai biztonsági szolgálati ág ma is így működik: miközben a kémelhárítást elhanyagolják, mániákusan vadásznak a politikai vagy szakmai másként gondolkodókra, és azokat – a szovjet iskola hagyományait követve – az „állambiztonsági” (nemzetbiztonsági) szolgálatok „aktív” intézkedéseivel (rágalmazás, kiszorítás, bomlasztás, lejáratás, hamis vádak, rendőrségi zaklatás, „utánanyúlás”) igyekeznek elhallgattatni, megfélemlíteni.

 Hamar – mint azt elmeséli – 1970-ben került az elhárításhoz, és rögtön beíratták a Rendőrtiszti Főiskolára. Miután elvégezte a főiskolát, a határőrség parancsnokságának elhárító csoportjába került. Vagyis az ügy indulásakor legfeljebb egy éves tapasztalattal rendelkező „zöldfülü” volt. Azt állítja, hogy a kezdőkre nem bíztak önálló feladatokat, a szakma gyakorlati fogásait a tapasztaltabb kollégáktól lesték el. Ennek viszont ellentmond, hogy ő „vihette” az ügyet.

 A jelek szerint a katonai elhárítók főiskolai képzésének hiányosságait a szolgálatnál kialakított gyakornoki szisztéma nem tudta pótolni. Az „öregek” nem törődtek a fiatalokkal, magukra hagyták őket, és a komolyabb feladatokat is „lepasszolták” nekik (talán mert nem tudtak különbséget tenni a komoly és a komolytalan ügyek között). A rutintalan fiatalok viszont minden kis apró jelzésnek nagy jelentőséget tulajdoníthattak, „felfújták” az ügyeket. A szervezeti kultúrát a nemtörődömség, az elbizakodottság, a munkakerülés, az ellenőrzés elmulasztása, a szakmai felügyelet elhanyagolása, a fontoskodás, a hibák, szabálysértések, fegyelmezetlenségek, bűncselekmények takargatása, eltussolása, a „mundér becsületének” kritikátlan védelme jellemezte.      

 A Vallásos fedőnevű ügy nyomozása (ez is egy érdekes szó, amit Hamar előszeretettel használ) már hónapok óta tartott, de még mindig nem tárt fel semmi érdemlegeset. Volt viszont J. alezredesnek „egy nagyon jó barátja, aki a III/II-nek, (azaz a rendőri, BM-es) kémelhárításnak dolgozott abban az időben. Azért, hogy erről az oldalról is szemmel tudjuk tartani, ezt a barátot átvettük magunkhoz, és attól kezdve nekünk szállította az információt. Egy csapdát eszeltünk ki.” (113. o.)

Hm... „Egy nagyon jó barát.” Aki véletlenül polgári, civil vonalon kémelhárító. És készségesen csapdát állít a nagyon jó katonatiszt barátjának, akit alaptalanul gyanúsítanak, és aki ellen nincs bizonyíték. A katonai elhárítás felkérésére. Egyáltalán szabad volt magas rangú katonatiszteknek civil kémelhárítókkal, polgári titkosszolgákkal barátkozni? Vagy ha szabad is volt, nem kellett legalább jelenteni? És a III/II és a III/IV között nem létezett semmi különbségtétel a hatáskörök, a műveleti terület tekintetében? Vajon ha a III/II és a III/IV között ilyen szoros volt az együttműködés, akkor mennyire lehetett szoros a katonai elhárítás együttműködése a III/III-mal, azaz a belső reakció elhárításáért felelős szervezeti egységgel? A BM-nél nem hallottak a „kompartmentalizáció” fontosságáról, magyarul az „elszigetelés” elvéről? Mindenki csak azzal foglalkozzon, ami rá tartozik, csak azt ismerje, ami a munkája elvégzéséhez szükséges. Vagy – ha nem akarunk túlzásokba esni – legalább ne terheljük olyan információkkal, amik az ő feladatvégrehajtását zavarják, a mienkét pedig veszélyeztetik. Titkosszolgálati berkekben – ha már annyira félünk a belső ellenségtől – erre is gondolni kell.

 Házi feladat a Nemzeti Közveszélyes Egyetem nemzetbiztonsági szakos hallgatóinak: Feleljetek a következő kérdésekre legjobb tudásotok szerint:

1./ Mennyire tekinthető erkölcsösnek, „sportszerűnek” és főleg szakszerűnek, hogy a katonai elhárítás részletesen tájékoztatja egy másik – a működési területén illetéktelen – titkosszolgálat képviselőjét egy olyan saját ügyéről, amelynek szabálytalanságokkal és műhibákkal terhes nyomozása hosszú hónapok során képtelen volt bizonyítékokat elővarázsolni a hajánál fogva előrángatott gyanú megalapozására?

  1. Ki adhatott engedélyt arra, hogy katonai titkokat, bizalmas nyomozások adatait megosszák illetéktelen kívülállókkal?
  2. Lehetséges-e, hogy a ferihegyi „buszos fiaskó” (Hamar baklövése) után a III/II már nem bízott meg a III/IV-ben, és kikövetelte, hogy vonják be az ügy felderítésébe?

 És ha már itt tartunk, ez a bizonyos – a semmiből felbukkant – nagyon jó barát, aki maga is kémelhárító: Hogyan lehetséges, hogy – szakember létére – semmit sem sejtett a barátja kémtevékenységéről? Ha nem vett észre semmi árulkodó jelet (hithű izraelita vallásosság, keresztény templomba járás, szerető tartása, pezsgősüvegekkel teli szoba, porcelán étkészlet – na jó, ne komolytalankodjunk, inkább ezek: „gyanús” látogatások a munkahelyén, esetleg feltűnő érdeklődés titkos adatok, információk, dokumentumok után, kétes figurákkal fenntartott baráti vagy üzleti kapcsolatok  stb.), vagy észrevette, de nem ismerte fel ezek jelentőségét, akkor nem is olyan jó szakember. Ha felismerte a jelentőségüket, de nem tájékoztatta róla a szolgálatot, akkor ő is kém vagy ügynök. Ha pedig – akkor, amikor szembesítették a gyanúsítgatásokkal és az együttműködését kérték a csapdaállításhoz – szakember létére nem követelte, hogy mutassanak neki bizonyítékokat (vagy legalább értelmesen magyarázzák el, mire alapozzák a súlyosan terhelő feltételezéseiket: Csak nem arra, hogy az alezredes karácsonykor bement egy templomba?), és az első szóra elárulta a barátját, akkor egy szemét, lelkiismeretlen, gyáva alak, nem igaz barát. Pfúj!

És attól kezdve nekünk szállította az információt.” Ezek szerint azelőtt a III/II-nek jelentett a nagyon jó barátjáról.

Úgy tűnik, a katonai elhárítást egyáltalán nem zavarta, hogy a Néphadsereg tisztjeit SZT-állományú rendőrök környékezik meg, fészkelik magukat a bizalmukba, és jelentenek róluk.

A szolgálat a felderítésen belül nem tett különbséget nyomozás és hírszerzés (kémelhárítás) között. Mi több: a nyomozás elindításához nem volt szükség alapos gyanú, azaz törvényes feltétel meglétére, sőt még csak bűncselekményre utaló jel észlelésére sem. A nyomozáshoz gyanúsítottra volt szükség. Nem a bűncselekményhez kerestek tettest, hanem a gyanúsítotthoz kerestek bűncselekményt, és a kutatást addig folytatták, amíg nem találtak ilyent. Ha végképp nem tudtak a célszemélyre rábizonyítani semmit, akkor csapdát állítottak neki, és ennek során – mint azt számos példa tanúsítja – mesterségesen kreáltak bizonyítékokat.

Semmi sem utal arra, hogy a rendszerváltást követően a KBH új, korszerű szakmai módszertant dolgozott volna ki, vagy vett volna át máshonnan. Sőt: ennek az elavult és a végletekig káros gyakorlatnak a folyamatos továbbvitelét jelzi az, hogy a szolgálat felső vezetői a hasonló ügyeket szakmai karrierjük sikeres állomásaként tárják a nyilvánosság elé.  

 Továbbá:

 A BM III. főcsoportfőnökség szervezeti egységei között nem volt megfelelő kompartmentalizáció, azaz hatékony titokvédelmi, belső biztonsági megelőző rendszabály-együttes. A csoportfőnökségek (a III/III-at is beleértve) szorosan együttműködtek, nyilvántartásokat, dossziékat, minősített adatokat, információkat, munkatársakat cseréltek. Ez – ha csak a miniszterhelyettesi hatáskörbe tartozó kiemelt ügyekre korlátozódott volna – még nem lett volna probléma. Általában is érvényes volt azonban, hogy a polgári és a katonai elhárítók nem bíztak meg egymásban, a polgári elhárítás a katonatisztek körében is hálózatot épített ki. A katonai parancsnokságok, a személyügyi szervek és a BM-es kötődésű III/IV segítette az SZT-állományú, mindenféle rendű-rangú, ilyen-olyan csoportfőnökségekhez tartozó állambiztonsági ügynökök hálózatépítését a Néphadsereg hivatásos tisztjei és sorállományú katonái körében, és ezzel bizalmatlanságot szított, gyengítette a harckészültséget, hozzájárult a katonai szervezetek bomlasztásához.

 A kezdetek c. alfejezetben Hamar leírja, hogy eredetileg katonai főiskolát végzett, és katonaként szolgált, de amikor 24 éves korában megszüntették az alakulatát, behívták egy személyügyi beszélgetésre, ám egyik ajánlat sem tűnt vonzónak. „A munkásőrség is szóba került, de azt sosem vállaltam volna.” – jelenti ki politikailag korrekten. Ezután hívták be a III/IV-hez személyügyi beszélgetésre, és a BM katonai kémelhárítás „megtetszett” neki, így emellett döntött (108. o.). Tehát az ő esetében is a HM Személyügy szervezte meg, hogy a BM állományába kerüljön, és a Magyar Néphadsereg (majd Magyar Honvédség) „ellen” dolgozhasson. Nem megyek most bele szakmai részletekbe, de ki merem jelenteni, hogy

 Az a megoldás, miszerint külső szervezetre bízzák a „belső ellenőrzést”, ellentmond az egységes vezetés elvének, veszélyezteti a harckészültséget és a rendeltetés-szerű feladatok végrehajtását, sérti a biztonságot, az „illetékességet”, a titokvédelmet, a szakszerűséget, rombolja a bizalmat, a bajtársiasságot, bomlasztja a szervezetet, egymásnak uszítja a munkatársakat, lelkiismereti válságba taszítja az egyéneket és a közösségeket.

 (Folytatjuk...)